Akár hungarikum, kétes hagyományőrzés is a traumáink fel nem dolgozása. Hogy (József Attila szavai nyomán...) sebünket mindig elvakarjuk. Korábban írtuk: a norvég könyvtári törvény szerint a könyvtárak független találkozóhelyekként és nyilvános beszélgetések, viták színtereiként is szolgálnak link , mely akár a magyar könyvtári stratégia pontja is lehet. De addig sincs megtiltva, hogy a hazai könyvtárak rendezvényein traumafeldolgozás folyjon. A tanúk mi vagyunk és köztünk járnak. A szervezés a mi kompetenciánk. (MG)

- A traumafeldolgozás ugyanakkor klinikai fogalom; terápiás ígéret, és több, mint a beszélgetésszervezés - teszi hozzá Horváth Sándor Domonkos könyvtáros, szabályozási szakjogász.
- Ha egy csoportban felnyílik a gyász, a bezártság, 1944 vagy a Rákosi-évek vagy a közelmúlt emléke, azt képzett ember tudja csak biztonságosan kezelni. Ezért olyan szakember - pszichológus, mentálhigiénés szakember, mediátor - bevonásával végezhetjük, aki tanult csoportdinamikát, érzelmi eszkalációt, retraumatizációt. Hiszen, ha valaki ott, a helyszínen omlik össze, kell lenni protokollnak. A könyvtár tehát helyszínt és szervezést biztosít. (Horváth Sándor Domonkos)

Mit élt meg az, aki szeretteit vesztette el? Mit az, akinek fájt, hogy miközben semmi baja nem volt, bezárkózást kértek tőle? Az, akinek a munkája állt le azokban a hónapokban? Aki bekényszerült egy kicsi panellakásba, ahol ugyanaz a pár négyzetméter kellett, hogy legyen egyszerre a munkaállomás, a szórakozás és az emberi kapcsolattartás helye nemcsak neki, hanem a teljes családjának? És ezek még mindig csak a jobb esetek, azokról még egy szót sem ejtettem, akik maguk is megbetegedtek, vagy olyan emberekkel kényszerültek összezárkózni, akikkel rossz volt nekik.

Ijesztő idők voltak. Olyan időszakok, amelyekről jobb lenne nem is beszélni, de tudjuk, mit tesz a lelkekkel, ha egy trauma kibeszéletlen marad. Ahogy ebben az országban még sokkal súlyosabb traumák maradtak feldolgozatlanul - emberek tömegei éltek úgy, hogy évtizedekkel később sem beszéltek arról, mi történt velük 1944-ben, vagy a fronton 1916-ban, vagy a legsötétebb Rákosi-rezsim idején. Mindenkinek, aki azt átélte, kijárt volna, ahogy 2020 után nekünk is kijárna, hogy kimondhassunk egymásnak legalább annyit, amit minden trauma túlélőinek hallania kellene: ami történt, az rossz volt, az igazságtalan volt, azt nem érdemeltük meg.
És ha idáig eljutnánk, akkor óhatatlanul eljönne egy igencsak kellemetlen pont: amikor olyan embereket kellene meghallgatni, akikkel nagyon nem ugyanazt gondoljuk a járványról. (HVG360)