1918. szeptember 30-án hunyt el a sokat betegeskedő Szabó Ervin (1877-1918), a merényletszervezéstől sem visszariadó könyvtáros, a Fővárosi Könyvtár igazgatója és mai névadója. Ravatalánál Jászi Oszkár búcsúzott tőle, és fogadkozott a baloldali radikálisok nevében, hogy folytatják a küzdelmet, amely egyik legszenvedélyesebb harcosát vesztette el Szabó Ervinnel: "Ez az ország tovább ragadozó ritterek országa nem marad. Ez az ország tovább kegyetlen pénzváltók országa nem marad. Ez az ország tovább ateista papok országa nem marad." Persze tévedett.
Szabó Ervin egyszerre volt a modern magyar könyvtárügy atyja és a korai magyar munkásmozgalom agya, és az egyik Szabót nem lehet elválasztani a másiktól: ő a tudást nem önmagáért, hanem az osztályharc érdekében kívánta terjeszteni, hogy a munkások öntudatukra ébredve megváltsák magukat (Szabó Ervin könyvtárostársa, Madzsar József ugyanezen okból lett a "butító" alkohol elleni harc, a magyarországi antialkoholista mozgalom vezéralakja). Azt lehet mondani, hogy a könyvekről gondolkodás két végpontján Szabó Ervin és a nemrég elhunyt Kerényi Imre található. Szabó szerint a könyv fegyver, míg Kerényi dísznek gondolta, Szabó olcsó és kis könyveket akart, hogy az olvasó akárhova magával vihesse azokat, míg Kerényi olyan nagy könyveket adott ki a Nemzeti Könyvtár című sorozatában, hogy még a lakásban se férhessenek el akárhol. Szabó azt vallotta, hogy a könyv célja nem az, hogy kitegyük a nappaliba, hanem hogy addig használjuk, amíg tönkre nem megy.
Szabó azért kezdett hozzá a fővárosi kölcsönkönyvtár-hálózat szervezéséhez is, mert hitte, hogy új társadalmat parancsszóval nem, csak műveltségemeléssel lehet csinálni. Ebben legnagyobb támogatói a budapesti szabadkőművesek voltak, a liberális Bárczy István polgármesterrel az élen. Az első fővárosi kölcsönkönyvtárat, az Almássy téri Deák Ferenc Könyvtárat is a Deák Ferenc Páholy anyagi támogatásával hozta létre 1913-ban. A gyerekrészleg állományát Szabó személyesen rostálta meg, és a Karl May-regények helyett Jules Verne könyveit propagálta, mert Winnetou és Old Shatterhand barátságát hazugnak és értelmezhetetlennek tartotta osztályharcos, történelmi materialista szempontból. Ez szépen megmutatja gondolkodásának korlátait is: történeti írásai, és legfőképp posztumusz megjelent fő műve, a Társadalmi és pártharcok a 48-49-es magyar forradalomban (1921) az osztályhelyzetek mindenkori legfőbb magyarázattá emelésével nyomasztóan dogmatikusak - az más kérdés, hogy még ezzel is jelentős előrelépést jelentettek a magyar történetírás akkori átlagnívójához képest.