Kálmán László nyelvész a magyartanítással kapcsolatban... - Induljunk ki abból, hogy teljesen átlagos pedagógusokat és teljesen átlagos tanulókat képzelünk el (ilyenek persze nincsenek), és tételezzük fel, hogy valamilyen koncepciót szeretnénk képzelni a pedagógiai folyamat, a gyerek iskolai tevékenysége mögé, ami aztán vagy megvalósul, vagy nem, de azt szeretnénk, ha inkább megvalósulna.
Ha ebből indulunk ki, akkor igenis minden tevékenységnek az értelmén el kell gondolkodnunk, és igenis mindegyikről fel kell tennünk a kérdést, hogy
1. milyen képességet fejleszt, hogy megfelel-e a tanulók életkori sajátosságainak és társadalmi-kulturális hátterének. (Ha már nem a nagy koncepción gondolkozunk, hanem a mindennapi megvalósításon, akkor ezt külön-külön, gyerekenként is végig kell gondolnunk - ezt hívják differenciálásnak -, de ezzel itt most nem foglalkozom.) És igenis azzal is foglalkoznunk kell, hogy
2. inkább kedvet csinál-e nekik a tanuláshoz, vagy halálra unják-e rajta magukat. Ez utóbbi azért nagyon fontos, mert a további előmenetelüket is iszonyú nagy mértékben befolyásolhatja.

Amikor a 18. század végén Magyarországon bevezették a magyar nyelv iskolai oktatását, akkor annak még az volt az egyik fő értelme, hogy rengeteg iskolában, talán a többségükben, a magyar anyanyelvű tanulók kisebbségben voltak, tehát idegen nyelvként kellett tanítani a magyart. És a nyelvtanoktatás ókori hagyománya, amin a magyartanítás is alapult (és alapul sajnos még ma is), szintén idegennyelv-tanítási hagyomány volt. Az oktatáspolitikának máig sem sikerült még rendesen kitalálnia, hogy miután a magyart, mint idegen nyelvet nem kell általánosan tanítani, mennyiben és milyen módon van egyáltalán szükség a nyelvtannal való ismerkedésre. Hiszen az anyanyelvének a nyelvtanát iskolás korára már minden gyerek tökéletesen uralja.