Nagyjából ezt tudja egy átlagos nő a szülésről: elképesztően fáj, véres, elsősorban kórházban zajló orvosi beavatkozásként gondolunk rá, nem pedig egy intim, bensőséges élményként.
Sőt, általában nevetségesnek is tartjuk azokat, akik hasonló tapasztalatról számolnak be. Azokat pedig, akik ezt a tapasztalatot otthon élték át, egyenesen őrültnek tartjuk, akik a saját "kényelmük" miatt készek lettek volna a saját gyerekük életét feláldozni. Nagyjából ez az ellentétpár van a fejünkben: a racionális, orvosi környezet, amiben a nők nem érzik jól magukat, és az otthonszülő hippik, akik olyan hülyeségeket beszélnek, hogy a szülés még akár jó élmény is lehet (!).
A valódi ellentét ugyanis nem a kórház és az otthonszülés között feszül, hanem aközött, hogy a nőre mint a szülés passzív elszenvedőjére, a szülésre pedig mint orvosi beavatkozásra tekintünk, avagy azt gondoljuk, hogy a nő aktív szereplő, aki szül, nem pedig szülesztik (ez utóbbi talán a legborzasztóbb magyar szó, de sajnos pontosan azt fejezi ki, ami ma gyakran zajlik a szüléseknél).
A szülés pedig olyan folyamat, amit alapvetően az anyában, az anya irányításával, és nem az anyán zajlik. Ez nem érzelmi vagy ízlésbeli kérdés. Gyakori érv a "fogadd el, hogy fáj" mellett, hogy mindazzal a szenvedéssel együtt, amivel egy nőket "szülesztő" rendszer jár, még mindig ez a legbiztonságosabb. Csakhogy ez nem igaz: minden orvosi beavatkozásnak van kockázata, az indokolatlan beavatkozások pedig indokolatlan kockázatot jelentenek mind az anyára, mind a babára. Az pedig, hogy a nő hogyan érzi magát, nem választható el a szüléstől mint biológiai folyamattól. A szülés egy hormonális folyamat, a hormonokra pedig hat az, ahogyan egy nővel szülés közben bánnak. Ha egy nő fél, nem érzi magát biztonságban, az a szülésre is hatással lesz.