Az egész hirtelen indult. Az egyik nyári napok Baltimore-ban, amikor túl meleg volt ahhoz, hogy bent legyünk légkondicionálás nélkül, a hőség az egész környéket kiszorította az erdőbe. Fogtam egy könyvet, és elkezdtem olvasni az unokahúgaimnak. Néhány oldal után újabb kis fejek jelentek meg előttem a könyv mögött. Biztattam a környékbeli gyerekeket, hogy csatlakozzanak. Amikor befejeztem az olvasást, a gyerekek nem akarták, hogy abbahagyjam a mesélést. Megkértek, hogy olvassak el még egy könyvet, aztán még egyet. Néhány kör után elegem volt. Így hát azt mondtam: "Srácok, tudtok otthon könyvet olvasni." - "Nincs otthon könyvünk" - mondta többségük. Kemény emlékeztető volt, hogy vannak gyerekek, akiknek nincs otthon egy könyve sem.

Szóval mit csináltam? Minden hétvégén elkezdtem olvasni a környékbeli gyerekeknek. Stoop Storytime-nek hívtam. Mindez arra ösztönzött, hogy jelentkezzek közkönyvtárosnak. Közkönyvtárosként azonban hamar rájöttem, hogy azok a könyvtárba járó gyerekek nem ugyanazok, mint akiknek korábban olvastam. Elkezdtem kutatni a könyvtári küszöbfélelmeket és felderíteni az úgynevezett könyv-sivatagokat. Azaz olyan területeket vagy közösségeket, amelyekben korlátozott a hozzáférés a könyvekhez és az olvasmányokhoz. Lassan rájöttem, hogy a könyvtárban nem fogok lakókörnyezetem azon tagjaival találkozni, akiknek a legnagyobb szükségük lenne rá, hogy megforduljanak a könyvtárban. Így hát otthagytam a munkámat, és kimentem az utcára, és radikális utcai könyvtáros lettem.

Radikális utcai könyvtárosként szokatlan módokon jelenítem meg a könyveket közterületeken. Ingyenes, nyilvános könyvszekrényeket telepítek, utcasarki meséket rendezek, és felugrok a háztömbbe ingyenes könyvkínálattal, így azoknak a gyerekeknek, akiknek nincs pénzük a McDonald's-ra se, nem kell aggódniuk a könyvre fordítható pénz miatt.