1959 nyarán a dél-karolinai Lake City közkönyvtárában egy kilencéves fekete fiú könyvekkel a kezében, elszánt arccal lépett oda a könyvtáros pultjához. Megkérte a könyvtáros hölgyet, hogy kölcsönözze ki a számára a kezében tartott köteteket. A könyvtáros egyszerűen ignorálta a kérését: a szegregált településen ugyanis az volt a szabály, hogy csakis fehér bőrűek kölcsönözhetnek könyveket. Miután a könyvtáros a többszöri felszólítására sem reagált, a fiú elszánta magát, és felállt a könyvtáros asztalára. Kijelentette, hogy addig nem hajlandó onnan lemászni, amíg ki nem állítanak számára egy saját olvasójegyet, és ki nem kölcsönözheti a saját nevére a könyveket. A könyvtárosok próbálták rábeszélni, hogy térjen észhez, hiszen a szabály az szabály. Egy fehér olvasó azt is felajnálotta, hogy az ő nevére kikölcsönözheti a könyveket. A fiú azonban eltökélt maradt, és rámutatott, hogy a szabály igazságtalan, és neki éppúgy joga van könyvet kölcsönözni, mint egy fehér embernek. Még akkor is makacsul ellenállt, amikor a könyvtárosok kihívták a rendőröket, majd az anyját, hogy jobb belátásra térítsék. Végüli a könyvtáros beadta a derekát, hátrament az irodába, és megjelent egy a fiú nevére szóló olvasójeggyel: Ronald McNair link . Akkor még nem sejtette, hogy pár évtized múlva a könyvtár a fiú nevét fogja viselni, aki az MIT-n doktorál fizikából, asztronauta lesz, és a második afro-amerikaiként kerül fel az űrbe.

Bizony mondom néktek, néha nem azoknak a komoly, tiszteletreméltó, a hivatalok szemöldök-ráncoló tekintélyét képviselő felnőtteknek van igaza, akik vakon követik az igazságtalan szabályokat. És nem is azoknak, akik minden "ésszerű", az elveket feladó kompromisszumra hajlandóak a felszín hamis nyugalmának megőrzése érdekében. Néha éppen azoknak van igazuk, akik a lelkiismeretükre hallgatva vállalják a veszélyes és kényelmetlen felforgató szerepét, és nem önzésből, hanem az elveik védelmében kiállnak magukért és másokért.

Kapsolódó: link