Kedves öreg barátom panaszkodott úgy két éve, hogy az egyik vidéki kórházban milyen embertelenül bántak vele. Szokásos infúzióterápiára érkezett. ...A de facto el nem foglalt ágyért, az el nem fogyasztott fejadagért persze valakik felveszik a kvótapénzt. Ha pedig a kedves beteg mégis olyan túlzott igénnyel rukkolna elő, hogy vegyék emberszámba, hát kapjon a fejéhez, és tejeljen -- adta elő öreg barátom. Én pedig -- helység- és személynevek említése nélkül, anonimizált formában persze -- megírtam az affért. Másnap telefonon hív az illető: köszöni, hogy segíteni akartam, de mi lesz, ha rájönnek, ő a 'besúgó', és nem látják el ott, ahova a krónikus betegségével jár? A hangjában szűkölő félelemtől rosszul lettem. ...Nálunk a páciens a szocializmus negyven évében (és a rákövetkező másfél évtizedben) alig mert panaszkodni. Személyes tapasztalat, hogy számos orvos -- leginkább az osztályukat tekintélyelvű parancsuralommal kormányzó, feudálszocialista mentalitású főorvosok -- ingerülten reagál nemhogy a kritikára, de már arra is, ha a beteg egyáltalán megkérdezi: miért teszi (írja fel) a doktor úr azt, amit. Orvostársadalmunk egy részét kifejezetten sérti, ha a beteg nem kritikátlan és feltétlen bizalommal viszonyul őhozzá, hanem -- ó, borzalom! -- kollégáival leellenőrizteti a diagnózist. (vö.: ***, a mumus -- pozitív szemlélettel a könyvtárban - link ) - F: jan. 2.