Mintha feliratos filmet látna a legújabb okostelefonon az, aki mondjuk a budai hegyek felől a város felé fordítja készüléke kameráját. Balra felirat és nyíl jelzi a kijelzőn, merre van a Lukács uszoda, aztán néhány budai vendéglő felé mutatnak az irányjelzők, kissé jobbra meg az látszik, merre bújik meg a Déli pályaudvar a hegyek mögött. A telefon képernyője akár egy kis ablak, amelyen keresztül látható, amit egyébként idegenvezető magyarázna a látogatónak. Hasonló technikai újdonságok révén Amszterdamban egyenesen ingatlanügynököt játszik a telefon: bármerre néz a kamera, nyilak vetítik az utcaképre, hogy melyik házban van eladó vagy kiadó lakás. Londonban vagy New Yorkban pedig elég belenézni a keresőbe, és látszik, merre kell elindulni a legközelebbi metrómegállóhoz.

A mobiltelefonok legújabb generációjának ilyen mértékű okosodása több, önmagában nem új dolog összeházasításának és persze miniatürizálásának köszönhető. E készülékekben a műholdas helymeghatározó, a néhány méteres pontossággal működő GPS mellett van már iránytű, gyorsulásmérő és dőlésérzékelő is. Ezek révén a telefon nemcsak azt tudja, hol van, hanem azt is, hogy merre néz a kamera, attól függően, hogyan tartja vagy fordítja el a gazdája.

A látszat ellenére tehát a fenti mutatványok során egyelőre nem a kamera képét elemzi a készülék – bár ezzel is javában folynak a kísérletek –, hanem csak azt tudja, milyen földrajzi koordináták irányába van fordítva. Az illúziót nyomban le is rombolja, ha valaki a kamera objektívje elé teszi az ujját. Ilyenkor a kijelző elsötétül, de az eltűnt képre vonatkozó információk a helyükön maradnak. A koordinátákhoz tartozó intézmények, helyek, megállók adatait a ma már elég gyors mobilinternet-hálózatokat használva világhálós adatbázisokból tölti le a telefon, jó esetben immár Magyarországon is olyan sebességgel, mintha a feliratok magára a kijelzőn megjelenő, folyamatosan mozgó képre lennének ragasztva. Ez persze annak is köszönhető, hogy ma már a telefonokban is miniszámítógéphez méltó, elég gyors processzorok működnek.

Az új technika angol neve, az augmented reality (AR) hol kibővített, hol kiterjesztett valóságként magyarítódik. A fogalmat Tom Caudell, a Boeing repülőgépgyár egyik kutatója alkotta 1990-ben, amikor kísérletképpen kidolgozta az egyik korai gyakorlati alkalmazást: a repülőgépek építésekor a villanyszerelők számítógépet csatoltak a derekukra, különleges szemüveget tettek az orrukra, és ezek segítségével a helyszínre vetítve látták, melyik vezetéket hová kell behúzni, bekötni. Az ilyen munkákhoz szükséges bonyolult kapcsolási rajzot egyébként hatalmas papíron kell böngészni, mindig újra elővenni. A BMW néhány éve azzal kísérletezik, hogy autószerelőket lásson el efféle intelligens szemüveggel, amely megmutatja, melyik alkatrészt és hogyan kell ki-be szerelni.

A kiterjesztett valóság korai és egyszerű példája tulajdonképpen a múzeumokban elterjedt, eleinte kazettás magnóval működő hangos tárlatvezető is. A látogató megáll egy tárgy vagy kép előtt, megnyom egy gombot, és egy sor információhoz jut. A mesélésnél persze sokkal meggyőzőbb a mutogatás. A Canon gyártmánya az a múzeumi nézőke, amely az eredeti kiállítási darabra vetített, a látogató nézőpontjához igazodó képpel gazdagítja az élményt, például a dinoszaurusz-csontvázra rávarázsolja az állat háromdimenziós ábrázolását.

Ennél jóval egyszerűbb, ha külön szerkezet sem kell a valóságra rásegítéshez. Most, hogy az okostelefonok eljutottak a szükséges felszereltségig, magasabb sebességbe kapcsolt a látványnoteszeket megteremtő egyszerű szoftverek terjedése is. Az osztrák Mobilizy cég Wikitude nevű, lényegében útikönyvpótló programja – mint a neve is utal rá – elsősorban a Wikipedia internetes enciklopédia bejegyzéseire épít, mivel ott egyre több címszóhoz tartoznak földrajzi koordináták. A mobil kijelzőjén megjelenik, melyik épületet, melyik hegycsúcsot látjuk, és akár rövid szöveges kiegészítés is olvasható hozzá. A Wikitude felhasználói maguk is betáplálhatják, mit tartanak fontosnak, de a szoftverbe felvették egy étterem-értékelő internetes portál, a Qype adatait is. Így kerül például a bevezetőben említett budapesti mobiltelefonos látképre is az uszoda, a pályaudvar vagy a cukrászda.

A holland ingatlanközvetítői adatok egy másik szoftver, a Layar révén kerülnek a képbe. A Layar segítségével bárki bármilyen tárgyú információcsokrot a mobiltelefonok kijelzőjére juttathat, a telefontulajdonos pedig kiválaszthatja, mire kíváncsi. Egy budapesti telefonteszt közben történetesen egy építészeti kalauz is felbukkant, megjelenítve a budai Bauhaus-épületek helyét. Várostól és a feltöltött adatoktól függően lehet pizzériákat vagy pénzautomatákat keresni, és a puszta helymeghatározáson túl elő lehet hívni a közeli mozik műsorát vagy az útba eső éttermek minősítését is. Akár a legfrissebbeket is. Pár hónapja a wimbledoni teniszversenyen, akinek megfelelő telefonja volt, nemcsak azt láthatta, milyen irányban, milyen messze van a teázó, hanem a – képregényekben használatoshoz hasonló – szövegbuborékban az is olvasható volt, hogy megszűnt a sorban állás, viszont friss eper érkezett. Nem tűnik lehetetlennek, hogy ne csak a kísérlet kedvéért, hanem ahol megéri, ott folyamatosan is frissítsék valakik az adatokat.

A Nokia olyan rendszerrel kísérletezik (Image Space néven), amelyben szöveges vagy képes üzeneteket lehet hagyni egy bizonyos helyen (persze nem pont ott, hanem az üzeneteket a hely koordinátáihoz csatolva lehet tárolni a Nokia számítóközpontjában), és akik a helyszínen járva az adott pontra irányítják a telefonjukat, válogathatnak a korábban arra jártak üzenetei között. Így például összehasonlíthatják a korábbi fényképeket az aktuális állapottal.

Mindez persze egyszerű (legalábbis a mobiltelefonok fejlettségéhez képest ma már nem különleges) térképen is megjeleníthető lenne. A hatás azonban sokkal nagyobb a mintegy élő, helyszíni közvetítést adó valóságrásegítéssel.

BEDŐ IVÁN