A nyugalmazotti lét mind civilebbé változott, az utóbbi idők jelenségei következtében egyre ijedtebben figyeli az egyes szakmák állásfoglalásait, nyilatkozatait, kritikát nem tűrő magabiztosságát, végveszedelemmel fenyegető fellépéseit, s maga is egyre gyanakvóbbá vált egykori szakmája viselt dolgai, sőt a saját korábban vallott szakmai nézetei iránt. Nem a cenzúra, hanem önfenntartási ösztönöm parancsolja, hogy ne hozzak fel konkrét példákat egyetlen szakma területéről sem. Álláspontom alátámasztására csupán utalok arra a közismert szervezetszociológiai jelenségre, hogy minden szervezetben -- öregedvén -- teret nyernek a maga változatlan fennmaradását, sőt lineáris fejlődését, javadalmazását (ne csak a fizetésekre tessék gondolni) és -- bármennyire csúnyán hangzik is, -- korrupciós potenciálját erősítő tényezők a fogyasztók érdekeivel és szempontjaival szemben. Tegyük ehhez hozzá, hogy az ilyen szervezet létének indoklása végett arra törekszik, hogy megrendelői eseti igényeinek mindenáron való, az irracionalitás határát súroló, alacsony megtérülésű, vagy egyenesen veszteséges kiszolgálását tekinti kiinduló pontnak, s nem arra, hogy csak annyi erőforrást használjon fel termékei vagy szolgáltatásai előállításához, amennyit feltétlenül muszáj, s ne kínáljon olyanokat, amelyekre nincs piaci igény. (Ezt az eszmefuttatást Béndek Ferenc: Leant az államigazgatásba című, figyelemre méltó és tanulságos írásából 'szereztem', link )
Ezzel korántsem akarom azt mondani, hogy a könyvtárosság elöregedett (bár olykor büszkén hivatkozik többezer éves múltjára), vagy általánosságban és mélyrehatóan jellemzik a fent említett tendenciák, de azt -- kellő határozottsággal és mély tisztelettel minden kivétel iránt, -- igen, hogy jól teszi minden szakma, s így a könyvtárosság is (hiszen maga sem kivétel az általános tendencia alól), ha éber figyelemmel kíséri e természetes hajlam megnyilvánulásának minden jelét, s felismervén őket időben megteszi ellenük a szükséges óvintézkedéseket. Ezért elengedhetetlen a folyamatos önreflexió, az önvizsgálat, még inkább a külső nézőpontból való kritikai elemzés, s célszerű nyitottan fogadni, s nem ellenségként kezelni a mégoly kemény, túlzó, sőt esetlegesen igaztalan véleményeket is. (Papp István cikkét a szerző engedélyével részleteiben közöljük. A 2009. máj. 10-i előadását a 3K 2009/8. száma közölte. Az cikk online nem érhető el.)