Figyelemkieséses vagy változási vakság

Videókat csaknem mindenki látott már arról, hogy ha emberekkel egy bizonyos feladatot végeztetünk el, azokat a jelenségeket, amelyek nem kapcsolódnak szervesen a feladat végrehajtásához, nem feltétlenül észlelik. Így például egy formanyomtatvány kitöltésekor nem vették észre a kísérlet alanyai, hogy időközben már nem ugyanaz az ember foglalkozik velük. A videón is látható kísérletben az ügyintéző – miközben arról kérdezte a kísérleti alanyt, hogy észrevett-e valami különös dolgot – átvett egy nyomtatványt, aztán eltűnt a pult mögött, ahonnan egy másik ügyintéző emelkedett fel, és nyújtotta vissza a papírt a várakozónak. A kísérletben résztvevők 75 százaléka nem vette észre, hogy egy másik fiatal férfi segített neki, és még az sem tűnt fel nekik, hogy különböző színű inget viselt a két ügyintéző.

Hasonló jelenség, amikor a YouTube-videón a passzolgató kosarasok között egy gorillának vagy medvének öltözött alak tűnik fel. A videók lejátszása előtt a nézők azt a feladatot kapják ugyanis, hogy két eltérő mezben játszó kosaras társaság passzolgatása közül csak az egyik csapat labdáit számolják. Közben pedig sokszor észrevétlenül oda nem illő alakok is szerepelhetnek a felvételen, akik a másik csapat sötét mezében lépnek be a jelenetbe. Mindez a weboldalak szerkesztése esetén is fontos információ: a szerkesztők sokszor hiába módosítják „menet közben” a cikkeket, a címeket, a képeket, előfordulhat, hogy az olvasók észre sem veszik, hogy megváltozott annak az internetes szájtnak a nyitóoldala, amit éppen böngésznek.

Az ideális sorhossz

A legtöbben azt tapasztalják, hogy bizonyos weboldalakat, portálokat nem csak tartalmuk és kinézetük miatt kedvelnek jobban, de könnyebben is olvashatók. Ez a szöveges tartalom megfelelő kialakításának köszönhető. Kutatásokra hivatkozva Weinschenk elmondja: legtöbbünk számára körülbelül a 100 karakteres sorhossz a legkönnyebben és leggyorsabban olvasható a monitoron, ugyanakkor a kísérletek során megkérdezett  tesztalanyok saját elmondásuk szerint – a mérések szerint hiába az ilyen tördelésű szövegeket olvasták el a leghamarabb – az ennél jóval rövidebb (45-72 karakter) sorhosszokat találták ideálisnak.

A szerző nem von le konklúziót a weboldalak tervezői számára, inkább kérdést fogalmaz meg. A kialakítás során a felhasználók szubjektív tapasztalatának érdemes kedvezni a rövidebb tördeléssel, vagy inkább hosszabb sorokkal dolgozni, hiszen a felhasználási élménytől függetlenül így gyorsabban olvasható a leírt szöveg?

Nehéz a monitor előtt olvasni

Számítógépen olvasni fárasztó dolog. A képernyő villódzása, tükröződése zavarja, fárasztja a szemet, ezért különböző dolgokat találtak ki az online szerkesztők az olvasás megkönnyítésére. Rövid bekezdéseket, széttördelt szövegeket alkalmaznak, viszonylag nagyobb betűmérettel. A legjobb megoldás a kontraszt fokozása: minél fehérebb alapon, minél sötétebb, feketébb betűkkel írott szövegek a legolvashatóbbak. A sok kép és szövegközi alcím is segít a megértésben. De a kutatók szerint a legjobb az, ha érdekes a cikk. Akkor úgyis elolvassák.

Hány dologra tudunk visszaemlékezni rövid távon?

Megjelent a HVG Pszichológia Extra

Ki dönt először, én vagy az agyam? Minden a hozzáálláson múlik? Mit tudunk tenni saját boldogságunkért? Ilyen és hasonló kérdésekre kapunk választ a HVG most megjelent kiadványában. További részletek itt!

Memóriánk nem korlátlan. Egy akár városi legendának minősíthető korábbi nézet szerint az emberek 5-9 dologra képesek emlékezni, ha nincs sok idejük a memorizálásra, és nem tárolják el azt a hosszú távú memóriájukba, gyakori ismételgetésekkel. Valójában azonban ez nem igaz, hiszen nem tudományos kutatás mutatta ki a hét (plusz-mínusz kettő) dologra való rövid távú emlékezést, hanem egy előadásban hangzott el. Azóta kiderült, hogy leginkább csak 3-4 dologra tudunk visszaemlékezni. Viszont ha az információkról lehántjuk a felesleges részeket, és sikerül hármas-négyes csoportokba rendezni például a megmaradó – számunkra fontos – dolgokat, akkor több számot is meg tudunk jegyezni. Ilyenek például a telefonszámok, amelyeknél az előhívó- és körzetszámokat könnyen megspórolhatjuk, hiszen azok a hosszú távú memóriánkba vannak beégetve sokszor, és így a fennmaradó számok már előhívhatók a rövid távú memóriánkból is. Ezért tudunk megjegyezni bizonyos telefonszámokat, amelyeket például vezetés közben hallunk, és nem tudjuk őket feljegyezni.

Az egyetemes nézőpont

Érdekes az emberek vizuális érzékelésének vizsgálata is, ezen belül pedig az, hogy többségünk hogyan képezi le magában a konkrét tárgyakat. Egy egyszerű vizsgálattal arra kérték az alanyokat, hogy rajzoljanak le különböző tárgyakat, élőlényeket: a legtöbb rajz olyan látószögből láttatta a megjelenített tárgyat, ahol a "néző" kis mértékben felülről és jobbra vagy balra ferdén látta azokat. Érdekesség, hogy ez az ábrázolási mód a tárgy, vagy élőlény méretétől függetlenül állandó volt, azaz például a méretükből adódó különbség miatt hiába látunk egy lovat és egy macskát teljesen más nézőpontból, a leképezésük ugyanaz.

Weinschenk javaslata szerint ezt az egyetemes nézőpontot célszerű figyelembe venni grafikai tervezés során: mivel a minket körülvevő tárgyak, élőlények ilyen nézőpontban élnek bennünk, leginkább ilyen megjelenítési módban lehet például egy logót vagy ikont könnyen felismerhetővé tenni.

A legtöbb döntést akaratlanul hozzuk

Amikor az emberek vásárolnak, a legtöbben azt hiszik, hogy alapos mérlegelés, vagyis fontos szempontok alapján vesznek meg valamit, a lehető leglogikusabb döntéshozatali módszerrel. Valójában ez nem igaz. Döntéseinkben sokszor befolyásol minket a társadalmi környezet, például a reciprocitás. Azért veszünk nagyobb tévét, hogy áthívhassuk a barátunkat, rokonunkat tévét nézni, mert nála néztük korábban a meccset, most pedig viszonozni akarjuk ezt a gesztust. Saját magunkkal szemben támasztott elvárásainknak is meg akarunk felelni: ha azt gondoljuk magunkról, hogy követjük a legújabb technikai fejleményeket, akkor például igyekszünk a legmodernebb készüléket megszerezni, más szempontok pedig háttérbe szorulhatnak ilyenkor. Megint mások azt veszik meg, amit a többieknél is látnak, így döntésünk társadalmi meghatározottsága sokszor fontosabb, mint a józan ész szerepe. Az, hogy nem logikailag hozzuk meg a döntéseinket, persze nem jelenti azt, hogy nem jól döntünk. Helyes ítéletet alkothatunk úgy is, ha más tényezőket is figyelembe veszünk.

Amikor megcsal az emlékezetünk

A memóriánk sokszor téved. Emlékszünk olyan nagynénire egy bizonyos családi eseményen, aki bizony nem is volt jelen. Csak éppen rendszerint részt szokott venni ez a rokonunk az ilyen rendezvényeken, ezért gondoljuk azt róla, hogy a konkrét időpontban is megjelent ott. Memóriánk különösen az évekkel ezelőtti eseményeket keveri össze. Érzelmek is hatnak ránk: ha időközben valakivel összeveszünk, akkor a régebbi eseményre való visszatekintésnél is negatívabban idézhetjük fel akkori cselekedeteit – sokszor ok nélkül. Bizonyos események szemtanúit befolyásolhatják a történtekre vonatkozó kérdések. Pszichológusok kimutatták, hogy másképpen ítélik meg két karambolozó autó sebességét a tanúk, ha másképpen kérdezik őket. Ha például arról informálódnak, hogy milyen sebességgel haladt a két összekoccanó autó, más eredmény jön ki, mintha azt kérdezték volna tőlük, hogy mennyivel haladt az egymásnak rohanó, egymásnak csapódó két jármű. Természetesen a koccanós kérdésnél lassabbnak hizik a valóságosnál az autókat, az összecsapodáskor pedig gyorsabbra becsülik a két járművet.

Tudunk-e egyszerre több dologra figyelni?

Általános tévhit, hogy az ember tud egyszerre olvasni és beszélni, vagy például olvasni és gépelni. Számos más tévhit is él ezzel kapcsolatban, de az biztos, hogy nem tudunk többféle dologra koncentrálni egyidőben. Egyszerre ugyanis csak egy kognitív (agyi, szellemi) tevékenységre vagyunk képesek. Persze be tudjuk csapni magunkat: azt hisszük, hogy egyszerre csinálunk két dolgot, de valójában csak olyan gyorsan váltogatjuk a figyelmünk fókuszát, hogy joggal gondoljuk, ez azonos időben történt. Van egy kivétel: ha valamilyen fizikai tevékenységet nagyon begyakoroltunk, akkor felnőtt korunkra például megtanulhatunk egyszerre járni és beszélni. Ez is azonban csak korlátozottan igaz: mobiltelefonáló sétálók egy pszichológiai kísérletben kevésbé vettek észre egy mellettük elhaladó feltűnő alakot – egy bohócruhába öltözött, egykerekű biciklivel közlekedő embert.

Hajt a dopamin

A dopamin nevű agyi ingerületátvivő anyagot sokszor csak boldogsághormonként említik, pedig olyan jutalmazó vegyületről van szó, amely többek között az evés vagy a szex által kiváltott örömet okozza, de a kábítószerek által előidézett eufória is a termelődésével áll összefüggésben. Ezek mellett a folyamatos dopamintermelés fokozza általános motivációs szintünket; folyamatosan menni akarunk előre, új dolgokat felfedezni, egyszerűen jobban vágyunk a dolgokra, információkra. Weinschenk szerint a netes információözön kiváló terepet biztosít a dopaminnak, hiszen nincsenek korlátok, folyamatosan tudunk előre és tovább menni. Az azonnali üzenetek, a folyamatosan változó státuszok nem hagynak pillanatnyi megállást sem, így a felfokozott "kereső" állapot hosszú ideig is eltarthat, akár életformaszerűvé is válhat. A szerző szerint a végeláthatatlan – és sokszor céltalan, hiszen az eredetileg kitűzött célt már rég abszolváltuk, és már a sokadik weboldalon bolyongunk, teljesen más témában – online böngészés szoros kapcsolatban áll a felhasználók dopaminszintjével.

Fontos, hogy maga az információszerző tevékenység is dopamintermelő, sőt, az is, ha csak kilátásban van. Így például az sms-t jelző hang, vagy éppen e-mail postafiókunk puszta megnyitása is jelenthet "dopaminfröccsöt".

Étel, szex, veszély

Gondolkodásunk és motivációink legalsó rétegét mindig három, a törzsfejlődés során ki nem kopó kérdés határozza meg: az élelemszerzés, a szexualitás és a veszélyforrásoktól való távolmaradás. Az évezredek során bármennyire is változtatott az emberi természeten a társadalomban való együttélés, a civilizációs rétegek alatt ez a három atavisztikus motiváció mozgat minket. Éppen ezért figyelmünk mindig is vevő lesz a finomnak tűnő ételekre, a kívánatos embertársainkra, de ugyanúgy a veszélyre és a bajra – elég csak arra gondolni, ahogy legtöbben alaposan megszemlélik egy baleset helyszínét, amint elhaladnak mellette.

A pszichológus éppen ezért felhívja a figyelmet arra, hogy ez a tulajdonságunk a webes kommunikáció során is kihasználható: nem csokoládétorták és összetört autók képének elhelyezését javasolja ugyan, de fenntartja azt, hogy bizonyos esetekben és a társadalmi normáinknak megfelelő keretek között kreatív gondolkodással beépíthetőek erre alapuló csalik például egy weboldalba.

Tényleg közösségi?

Az internet és a közösségi média megszünteti a távolságokat és pótolja a szemtől szembeni találkozásokat. Ez sok esetben hasznos lehet csapatmunka során – amikor például fizikai távolság miatt nem lehetséges a személyes interakció –, Weinschenk azonban arra hívja fel a figyelmet, hogy a hálózaton keresztüli kommunikáció soha nem lesz egyenértékű a személyes interakcióval. Ezt a vélekedését nem konzervatív gondolkodására, hanem kutatásokra alapozza: csak személyes találkozások során lépnek fel bizonyos hormonális és neurológiai folyamatok, amelyek következtében aztán két ember között bármilyen típusú mélyebb kapcsolatot tudnak kialakítani.

Így ha valós emberi kapcsolatot akarunk kialakítani egy munkacsoport tagjai között, a szemtől szembeni találkozás elkerülhetetlen; a szerző ide a közös nevetés példáját citálja, amely az egyik legjobb kohéziós erő. Persze a személyes interakciók elmaradásához nem kell, hogy a dolgozókat több száz kilométer és több időzóna válassza el egymástól: sokszor egy épületben, de néhány irodával arrébb tevékenykedő kollégák sem találkoznak egymással. A szakember javaslata szerint a könnyebb megoldás, azaz a kizárólag elektronikus kapcsolattartás helyett érdemes "erőltetni" a személyes találkozásokat, vagy ha az nem megy, időnként érdemes telefonon felhívni a kollégát, hiszen, bár ez sem valódi interakció, az élőhang is közelebb hozza egymáshoz az embereket, mint az email.

A legtöbb emlékünk rossz

Az emlékezet bonyolult folyamat, és számos tényező képes befolyásolni. Gyakran csak benyomásokat vagyunk képesek felidézni egy korábban történt eseményről, amit aztán olyan emlékekkel töltünk ki, amelyek esetleg soha meg sem történtek.

Az úgynevezett vakuemlékezet igen élénk, azaz az olyan körülményekre vonatkozó emlékezetünk, amelyben rögzítjük a meglepő, fontos vagy érzelmileg megrázó eseményeket. De ezek az emlékek tele vannak hibákkal. Az egyik legtöbbször idézett kutatás az 1986-os Challenger űrrépülőgép katasztrófájával kapcsolatos. Ulric Neisser kutató a tragédia után megkérte diákjait, írják le, mit csináltak, mit viseltek az esemény bekövetkeztekor. A kutatás után arra a következtetésre jutottak, hogy a vakuemlékek kapcsán nem is a tragédia részleteit őrizzük meg nagyon precízen, hanem olyan személyes részleteket, mint például hol voltunk, mit csináltunk, amikor meghallottuk a hírt. Neisser szerint ezek az emlékképek sem állnak ellen azoknak az emlékezeti torzításoknak, amelyek minden más jellegű emléket módosítanak. A vakuszerű élénk emlék, legyen akár személyes, akár publikus, nem egy jól kidolgozott esemény, hanem valamiféle "önkéntelen emlékezeti momentum", ami beindítja az érzelmi és hangulati elemekkel átszőtt, történetté formált szándékos visszaemlékezést.