A megalkuvás hiábavalósága – Az egyetemi elbocsátásokról

  • narancsblog
  • 2013. március 2.

Narancsblog

A bölcsészkar legjobbjainak is mennie kell. Legyen ez intő jel: Orbán Viktor rendszerében a hallgatás és a megalkuvás nem segít elkerülni a megaláztatást.

Valójában nem értjük a kedden – és csütörtökön a Corvinuson – élőlánccá szerveződő hallgatókat és tanárokat: mire föl még mindig ez a nagy riadalom, mikor az emberi humorforrás minisztériumának közleménye minden aggályt eloszlatott: „a sajtóban megjelenő hírekkel szemben, mely szerint a felsőoktatási intézmények támogatása csökken, a kormány a tavalyi évhez viszonyítva mintegy 23 milliárd Ft többlettámogatást nyújt a felsőoktatási intézményeknek.” De akkor meg miért kényszerül megválni az ország legjobbnak minősített egyetemi kara nélkülözhetetlen oktatóitól? Ebben a döbbenetes döntésben persze valójában nincsen semmi váratlan. 2008 és 2013 között az egyetemek és főiskolák állami támogatása csaknem megfeleződött, így azon lehet inkább csodálkozni, hogy mára nem Mészáros Lőrinc legelteti borjait az egykori kampuszok helyén illatozó legelőkön. (A megszorításokról bővebben lásd: Elvonási tünetek, Magyar Narancs, 2013. február 14.) Az ELTE 40 százalékkal kap kevesebbet, mint öt éve. Mi másra számíthatott bárki is?

Esetleg persze arra, hogy a dékán megpróbál úgy viselkedni, mint egy dékán. Vagyis amikor közlik vele a karra kiszabott elképesztő elvonás mértékét, nem rakja ki már másnap azok szűrét, akiket adminisztratív szempontból a legkönnyebb elküldeni. Hogy aztán később egy embernek megkegyelmezzen, utána meg a rektor lengesse meg halált megvető bátorsággal az „egyelőre” pénzzel nem járó professzor emeritus címeket. Ha már nincs rendes oktatói minőség-ellenőrzés, amely alapján dönteni lehetne, ha már nagyon sietni kellett, akkor legalább az intézményvezetőkkel egyeztethetett volna a dékán. Hisz a legjobbak elküldése, ráadásul méltatlanul kapkodva: a lehető legrosszabb üzenet.

Éppen ezért válhat szimbolikus alakká az ELTE BTK vezetője: a megalkuvás hiábavalóságának vérző szobrává. Hiszen igazságtalan lenne eltagadni, milyen lehetetlen helyzetben volt most. De hogyan jutott idáig? Január elején például azt találta írni, hogy a hallgatók bölcsészkari fóruma „olyan politikai erőtérbe” sodorja a kart, „ahova az nem való”. Hogy jól értsük: a HaHa szervezésében hallgatók és oktatók beszélgetnek a felsőoktatásról, s ez szerinte helytelen politikai akció volna. De ha a Jobbik évekre megszállja a kari HÖK-öt, ahhoz az egyetemnek semmi köze – a fontos csak az, hogy a kormányzati intézkedéseket ne kritizálja senki.

Pontosan ez a fajta szervilizmus vezetett idáig. Az Alkotmánybíróságtól a szakszervezetekig, a művészeti élettől a Rektori Konferenciáig szinte mindenki későn és halkan tiltakozott, ha egyáltalán. Csak amikor már a saját háza égett, csak a sokadik megaláztatás után. Mondjon például valaki egyetlen értelmes érvet, miért nem sztrájkol hónapok óta az összes magyar pedagógus! De legalább az összes egyetemi dolgozó.

Az elbocsátások a bölcsészkaron és a Corvinuson: szemmaró cseppek a tengerben. De ha csak ezt nézzük is, hány nagyszerű tudóst kell megalázó módon utcára tenni ahhoz, hogy az egész egyetemi vezetés ordítsa világgá: ezt nem lehet! Hogy ott álljon az élőláncban minden oktató, a dékán és a rektor meg a szomszéd egyetem komplett tanári kara? Ha a szolidaritás nem elég ok, hát a saját jól felfogott érdekükből. Vagy azt hiszik, ők megússzák? Hogy aki hallgat, túlél? Körülnéztek már ebben az országban?

A felsőoktatás szereplői közül egyedül a hallgatók küzdöttek emelt fővel, nyílt sisakkal a jogaikért. Vonultak, fórumoztak és szervezkedtek. Ők kiálltak azokért is, akik hallgatnak és hümmögnek. A kormány pedig igenis meghátrált, és ha a HÖOK nem hisz dőre módon Balog Zoltánnak, komolyabb eredményeik is lettek volna. Ezekre a diákokra mondta Dezső Tamás, hogy „nagyon értelmes gyerekek” vannak közöttük. Saját, jogaikért küzdő hallgatói tehát: gyerekek.

Ellenségeinknek kívánnánk csak, hogy ez az ember álljon ki értük.

Figyelmébe ajánljuk