Olvasástani dilemmák

5 perc

2013.05.28. 22:01

„A jövő körülbelül egy méter magas, vele tessék foglalkozni” – mondja a gyermekkönyvhét idei szónoka, Csukás István, akinek írásait éppen most rostálták ki a tankönyvekből.

– Mit szán fő mondandójának Székesfehérvárott, a vidéki könyvhetet megnyitó beszédében?

– Az amiatti örömöt, hogy a tavaszi könyvseregszemle néhány éve már a gyerekkiadványok ünnepe is. Régi hitem szerint ahogy nem lehet rangsorolni a műfajokat, ugyanúgy az ifjúságnak szánt műveket sem lehet afféle mellékes irodalomnak tekinteni. Alig találni olyan fontos magyar írót, aki ne írt volna a gyerekeknek. Mostanra farizeusok lettünk: sápítozunk, hogy nem olvasnak, nem járnak színházba, nem hallgatnak komolyzenét a kamaszok. Pedig változtathatnánk ezen, csak emlékezni kellene, mit mondott Kodály arra, hogy kikből lesz a jövő közönsége. Azokból, akiket megtanítunk a művészet értésére, élvezetére.

– Mikor kellene kezdődnie az olvasásra szoktatásnak?

– Nagyon korán, mert a kicsiknek gyorsabban ketyeg az órájuk a miénknél. Ha hatéves korukig nem kapnak elegendő mesét, tízéves korukig saját világukról szóló reális történetet, utána pedig kalandregényt, szerelmes könyvet, akkor azt tizenöt évesen már nem tudják pótolni. Az óvodásokat még csak-csak ellátják lapozgatnivalóval, de a kisiskolásoknak, kiskamaszoknak szóló választék gyér. Igenis állami feladat a gyerekkönyvek dotálása, mert kétezer forint alatt ma már lapozókat sem kapni. Válság ide vagy oda, azért van ott az a sok fizetett ember az irányításban, hogy kitalálják a támogatás módját. Választások közeledtén dühöngök, amikor a pártok mind a szép jövőt ecsetelik. Ilyenkor szoktam azt mondani: itt van közöttünk a jövő, körülbelül egy méter magas. Vele tessék foglalkozni!

– Hogyan érintette, hogy ehelyett Hoffmann Rózsa egy tollvonással kihúzta a Csukás-műveket az alaptantervből, hivatkozással arra, hogy kortárs író nem való oda?

– Hadd függetlenítsem a választ a saját személyemtől, mert talán nem tűnik kérkedésnek, ha úgy gondolom, az én könyveimet magánszorgalomból is fogják olvasni. De a szóban forgó eljárás igencsak barátságtalan a kortárs szerzőkkel, pedagógiai értelemben pedig határozottan elhibázott. Miközben a hajmeresztő módon megint negyvenfősre duzzasztott osztályokban hősies munkát végző pedagógusok sokat küszködnek, mire a régi nyelvezetű műveket megértetik a diákokkal, éppen a színvonalas élő irodalom ismerős szóhasználatával, jelen idejű történeteivel, a mindennapokból vett problematikájával lehetne megszerettetni a gyerekekkel az olvasást.

– A könyvhétre nyomtatott forgatókönyvvel jelentkezik, amelyet a Berosált a rezesbanda című ifjúsági filmhez készített. Gondolta, legalább ebben a formában hozzáférhető legyen a történet, ha az idén tavaszra ígért premiernek még hírét sem hallani?

– A film elkészült, most azon viaskodnak, hogy a tévés vagy a moziváltozatot mutassák be előbb. Én annak örülök, hogy végre megtört a jég, és tizenvalahány évi szünet után gyerekfilm is kapott pénzt. Jó, hogy a rendezője, Mátyássy Áron fiatal ember, legalább közelebb van az ábrázolt korosztályhoz. Ebben a mai történetben a vidéki iskola megszállott tanára zsenit akar nevelni diákjaiból. Nekik viszont elegük van a dresszírozásból, inkább fúvószenekart alakítanak. Mivel rendnek, csendnek muszáj lenni, elkobozzák tőlük a hangszereket, de a gyerekek az éj leple alatt visszaszerzik őket, és trombitástul, cintányérostul megszöknek. Addig nem is hajlandók visszamenni, amíg nem teljesítik a követeléseiket.

– Ott lesz a sátrakban a Te mire gondolsz közben? című – az interneten néhol a pajzán kategóriába besorolt – szerelmesvers-gyűjteménye is?

– Hogyne lenne ott. Tizenhét évesen költőként kezdtem a pályámat, és máig folytatom a versírást. Egyáltalán nem zavar, hogy gyerekíróként ismertebb vagyok, nem haragszom a másik felemre. Az ezer példányban megjelenő verseskönyv nem tud versenyezni a mesékkel, pláne ha azokat meg is filmesítik, ezért milliókhoz jutnak el. A költészet számomra a lélek fényűzése, más műfajoknál sokkal emelkedettebb hangulatot követel. Témái az élet, a halál, a szerelem, esetleg a haza, de szerintem semmiképp nem veszhet el a napi politikában.

– Akkor sem válik közéletivé a költészete, ha a társadalom annyira átpolitizált, hogy a könyvheti Vörösmarty téren, a Váci utcával szemben állva, jobbra a jobb-, balra a baloldali kiadókat találjuk?

– A forradalmi versekhez Petőfi-kaliberű költőnek kell lenni. Mivel nekem mindig sikerült kimaradnom a szekértáborharcból, nyugodtan állíthatom, hogy a mostani megosztottság borzasztó és színvonaltalan. Nem értékmérő ugyanis, hogy valaki a maga csapatában zseni, a másik oldal szemében meg dilettáns. Aki a saját tömörülése elismerésére épít, sunyin becsapja önmagát. Tudom, nagy a csábítás, amikor csak jó verset, novellát vagy drámát sem kell írni, csak mondani valami, a sajtót bejáró sületlenséget. De ez nem irodalmi élet, ez csetepaté. Nem azt kívánom, hogy az írónak ne legyen világnézete, nem steril, szűzi állapotot képzelek el a számára. Higgyen, amiben akar, és ha úgy látja jónak, nekimehet a kollégájának is, csak ne tankokkal a háta mögött.

– Mit mondott volna, ha esetleg visszahívják az alaptörvénybe iktatott Magyar Művészeti Akadémiába, amelynek hatalom nélküli elődjéből jóval korábban egyszer már kilépett?

– Világéletemben szólistaalkat voltam. Már akkor sem tudtam volna elképzelni, hogy bekapcsolódjam a száztagú cigányzenekarba, amikor hegedűművésznek készültem. Az írószövetségi „eszmecserék” is, ha néha elkeveredtem oda, borzasztóak voltak. Az írás magányos műfaj, én ülök szemben a papírral, és az írásom sorsa is ott meg a nyilvánosság előtt dől el.

– Milyen képet őriz pályakezdése könyvnapjairól?

– Kezdetben számomra is csodaszámba ment, hogy megelevenedett az irodalom, bámultam az öregebb kollégákat. Akkor még láthattam együtt Illyés Gyulát és Ottlik Gézát, Juhász Ferencet és Nagy Lászlót. Később, amikor magam ültem ott frissen megjelent verseskönyvemmel, és jöttek az ismeretlen olvasók dedikációt kérve, azt igazi íróavatásnak éreztem. Ez az élmény máig hat. A költői hiúság nem a normális ember hiúsága, hanem munkahipotézis: olykor szükség van visszaigazolásra. Ilyen jelzések a kitüntetések is. Sokfélét kaptam, mindegyiknek örültem, de van három kedvencem. Az egyiket a teskándi gyerekeknek köszönhetem, akik megszavazták, hogy az iskolájuk az én nevemet viselje. Először szabadkoztam: Hát hiszen még élek! Aztán kiderült, hogy olyan nagy „kollégákat” előztem meg, mint Petőfi Sándor, Jókai Mór, Gárdonyi Géza. A gyerekek a jelenben élnek, és ez egészséges dolog. Azt is miattuk fogadtam el, hogy rólam nevezzék el a szabadtéri befogadó színházat Szárszón. De talán szülőfalum, Kisújszállás a legtalálékonyabb, mert életnagyságú Bagaméri-szoborral szeretne kedveskedni, talán nem is nekem, hanem az állítólag egymillió gyereknek, aki a Keménykalap és krumpliorr fagylaltárusának történetén nevelkedett.

MÁTRAHÁZI ZSUZSA