A magyarok ötöde akkor sem értené ezt a cikket, ha elolvasná
Egy héttel a magyarországi tanévkezdés után van az írástudatlanság elleni küzdelem világnapja, amit mi a lakosság 20-30 százalékának funkcionális analfabetizmusával "ünneplünk". Gyerekeink ötöde hagyja ott az általános iskolát évente úgy, hogy nem érti, amit olvas, a felnőtteknél pedig még rosszabb ez az arány. Erőltetjük a ma már használhatatlan kötelező olvasmányokat, miközben a kerettanterv szerint "csak a halott szerző a jó szerző". Ugyanakkor majdnem minden a családban dől el.
A kodályi alaptétel, miszerint a zenei képzésnek már 9 hónappal a gyerek születése előtt meg kell kezdődnie, az olvasásra is igaz – véli a Magyar Olvasás Társaság tiszteletbeli elnöke. Mint Nagy Attila emlékeztet, az édesanya már magzati és csecsemőkorban beszéddel, énekkel, mondókákkal, rigmusokkal varázsolja el – jó esetben – a gyermekét, akit később a szülő- és nevelőtársak látnak el további szellemi táplálékkal. Ebben az esti meséknek ugyanolyan fontos szerep jut, mint a gyerek saját könyvespolcának.
Ha arra vagyunk kíváncsiak, mi lehet a gyerek olvasási képességeinek hátterében, először nézzük meg, hogy otthon mennyi könyvet tartanak, majd azt, vannak-e saját könyvei a gyereknek. Az olvasási nehézség vagy a kifejezett érdeklődés ugyanis főként a családi háttértől függ. De nem csupán a házi könyvtár meglététől, hanem attól is, hogyan kommunikálnak egymással és a gyerekkel a szülők és hozzátartozók. Szakemberek megállapították, hogy a diszlexiával küszködő gyermek mögött sokszor a hadarva beszélő, szűkszavú nevelő áll. Természetesen az óvodák felelősségéről sem feledkezhetünk meg.
„Ebbe kapcsolódik be később az iskola, ahol az igazgató beállítottsága, a tantestület felkészültsége is meghatározó abban, hogy a diákok mennyire lesznek hajlandóak olvasni, majd értelmezni az olvasottakat.” Az említett nemzetközi vizsgálat szerint például 14 ponttal dobja meg a gyerekek képességeit csupán az, ha van az iskolának saját könyvtára.
Érdekes adat az is – mutat rá Nagy Attila –, hogy hazánkban a felekezeti iskolák sokkal jobban teljesítenek az írástudatlanság elleni küzdelemben. A szakember szerint ezekben közelebb áll egymáshoz a tantestület, a szülők és a diákok értékrendje, s a szigorúbb szabályrendszer révén a tanulók feladattudata is erősebb. Mindez persze nemcsak a felekezeti iskolák sajátja, hanem számos alternatív iskola és a „jó általános iskola” is kiemelten fontosnak tartja a szülőkkel való harmonikus együttműködést.
Az iskolaválasztás a szülők elemi joga, de – Nagy Attila szerint – érdemes lenne ezektől az iskoláktól megtanulni ezt az együttműködést. Ahogy az sem utolsó szempont, hogy az analfabetizmus összképét tekintve a fiúk is tanulhatnának a lányoktól: a felmérések szerint a lányok körében sokkal alacsonyabb a funkcionális analfabéták száma. Nagy Attila ezt azzal magyarázza, hogy a diáklányok eleve szabálykövetőbbek, konformistábbak az iskolapadban.
Nincs értelme a kötelező olvasmányoknak
„Az olvasmányok megválasztásával a fiúk kedvében kellene járni” – véli a szakember. Írni és olvasni ugyanis akkor fog a gyerek, ha érdekli az, amit lapozgat, ha örömet okoz az olvasás.
Ezzel kapcsolatban sokszor felmerül, hogy mennyire elavult a kötelező olvasmányok listája. Ma is nagyjából ugyanazokat a köteteket – A kőszívű ember fiai, Egri csillagok, A Pál utcai fiúk, Légy jó mindhalálig stb. – kell elolvasnia a diákoknak, mint fél évszázaddal ezelőtt. Pethőné Nagy Csilla irodalomtanár-tankönyvszerző lapunknak korábban kifejtette, ő nem is szereti ezt a fogalmat. Szerinte az irodalomóra ugyanis arról szól, hogy szövegekről, közös élményekről beszélgetnek a gyerekek a tanárral. „Ha nincs közös olvasói tapasztalatunk, akkor ez nem működik. Ilyen értelemben közös olvasói tapasztalat lehet Varró Dániel Túl a Maszat-hegyenje, de Vörösmarty Mihály Gondolatok a könyvtárban című ódája is. Nem azért olvasunk el egy szöveget, mert kötelező, hanem hogy fontos kérdésekről legyen mód beszélni irodalomórán. És nem mindegy, hogy irodalomról tanul a gyermek, vagy irodalmat olvas: hogy irodalmi szöveggel találkozik, vagy a tanár elmondja neki, hogy egy irodalmi szövegről (amit egyébként nem olvasott) mit is kellene gondolnia.”
Arató László, a Magyartanárok Egyesülete egy kerekasztal-beszélgetésen a Kincskereső kisködmönt hozta fel példaként, amit – hiába bizonyult működésképtelennek a kisdiákok körében mára, és a kerettanterv sem írja elő –, még mindig számos pedagógus repertoáron tart. „5-6. osztályban nincs olyan nagy baj, mert A Pál utcai fiúk rendben van, de az Egri csillagok már nem mindenhol tanítható” – mondta Arató, aki szerint a problémák a 7-8. osztályban kezdődnek, amikor a magyartanításba belép a történeti elv. A szakember szerint ennek ékes bizonyítéka, hogy az ekkor tanított Jókai-művek, mivel nem ennek a korosztálynak valók, egy életre elidegeníthetik a gyerekeket az olvasástól.
A problémát egyébként a felmérések is jelzik: „Negyedikben a gyerekek még elég jó eredményt mutatnak, hatodikban picit rosszabbat, és nyolcadikban szignifikánsan rosszabbat. Pedig főként 7-8. osztályban kulcskérdés az olvasóvá nevelés. Aki még 7-8.-ban is szeret olvasni, az nagy valószínűséggel később is fog.
A szakértő szerint az olvasóvá nevelést egy újabb pofon éri a középiskola elején, amikor az ókori és a középkori irodalom kerül terítékre. „A kilencedikesekhez jobban passzolnának a 20. századi klasszikusok. Például előbb kellene tanítani Kosztolányit és Móriczot, mint Zrínyit.” Arató azt is szerencsétlen dolognak tartja, hogy a kortárs irodalom a 12. osztály végére szorul. „A kerettanterv sugalmazása, miszerint csak a halott szerző a jó szerző, ellentétes az irodalom lényegével.”
Control+C, Control+V
A könyvekkel való személyes kapcsolat sokkal nagyobb jelentőséggel bír, mint ahogy azt az egyre digitalizálódó világban gondolnánk – mondja Nagy. A könyv kötése, betűtípusa, az oldalak lapozása is már olyan plusz agyi tevékenységet generál, ami a képernyőn keresztül lehetetlen „Kikerülhetetlen a számítógép az információs társadalmunkban, ám a szövegek értelmezésében nem segít.” Szerinte az egyetemeken készült kutatások is bizonyítják, hogy jobb eredményt érnek el azok a diákok, akik jegyzetelnek az órán, mint azok, akik kizárólag a laptopjukban bíznak.
És bár a Control+C, Control+V kombinációval gyorsabban és könnyebben tudunk kiemelni, másolni és kivonatokat készíteni, a gyorsaság miatt nem leszünk képesek elég mélyen értelmezni az olvasottakat. Helyettesíthetetlen az a tanulási módszer, mely során a gondolatainkat összeszedve tömörítjük a tananyagot, majd saját szavainkkal próbáljuk visszaadni, korábbi ismereteinkhez illeszteni az olvasottakat.
A számítógép olvasási készségeinkre gyakorolt negatív hatásáról nemrégiben készült egy felmérés, melyben az e-könyvet használók lemaradtak a papíralapú könyvek olvasói mögött.
Nagy Attila szerint viszont nem az internetes információgyűjtéssel van a baj, hanem ahogy azt feldolgozzuk. „Az interneten olvasottakról ugyanúgy lehet jegyzeteket készíteni”, ráadásul, ha mindezt kézírással tesszük, akkor feltehetően mélyebb emléknyomok maradnak bennünk.
Minden ötödik diák funkcionális analfabéta |
Az utóbbi egy-két évtizedben sorra jelennek meg az aggasztó adatok a magyar fiatalok olvasási teljesítményéről. A hazai kompetenciamérések és a nemzetközi összehasonlító mérések (többek között az OECD által 3 évente lezajló PISA-felmérés) egyöntetűen azt mutatják, hogy mind a matematika, mind a természettudomány, mind a szövegértés terén – bár itt 2009-ben volt némi javulás – egyre romlik a diákok teljesítménye. A legutóbbi, 2012-es PISA-vizsgálatból az derült ki, hogy minden ötödik diák funkcionális analfabétaként hagyja ott az alapképzést. A romló eredmények oka az, hogy a gyengébben teljesítők értek el még rosszabb eredményeket. E diákok tudása nem éri el azt a szintet, ami a továbbtanuláshoz, bármiféle szakmai képzéshez és így a munkaerőpiacra jutáshoz szükséges. |
Amiben mindig is negatív világelső volt a magyar oktatás
Általános vélemény, hogy a rendszerváltás előtt „jobb volt az iskola”, 1990 előtt jobb teljesítményt értek el a tanulók, kevesebb volt például a funkcionális analfabéta. Hoffmann Rózsa, volt oktatási államtitkár is szívesen hivatkozott a 70-es, 80-as évek jó hagyományira, amikor még magas színvonalú, nemzetközileg elismert és megbecsült volt a magyar oktatási rendszer. Sorra nyerték a magyar gyerekek a nemzetközi versenyeket, diákolimpiákat, az iskolarendszer értelmes, nagy tudású orvosokat, mérnököket kutatókat, feltalálókat, sportolókat nevelt ki.
Ebből az igaz, hogy egyes diákok valóban jól szerepeltek a nyolcvanas években nemzetközi versenyeken (különösen a természettudományokban villogtak), és van jó néhány elismert tudósunk, mérnökünk. De ez ma is áll: vannak olyan diákok, akikre büszkék lehetünk, akik tehetségesek, nyerik a diákolimpiákat.
Azonban az, hogy átlagosan jobb lett volna a kádári iskola teljesítménye, tévhit. Akkor még nem volt PISA-felmérés, így a nemzetközi felnőtt olvasásvizsgálatokat érdemes alapul venni. Ezek szerint viszont a „régi jó iskola” még rosszabb volt, mint a mai. A Kádár-kor iskolájában végzettek ugyanis még rosszabbul olvasnak, mint a demokráciában felnőtt nemzedék.
A kilencvenes évek közepén a kanadaiak által lefolytatott, 22 országot érintő úgynevezett Felnőtt Írásbeliség Vizsgálatba az USA, Kanada, Ausztrália, Új-Zéland, Chile és 16 európai állam mellé Magyarország is bekerült. A mérés arra volt kíváncsi, hogy milyen szinten tudnak értően olvasni az 1937 és 1980 között Magyarországon iskolába járt, a mérés idején tehát 16-65 (ma késő harmincas és annál idősebb) felnőttek. Az adatokból az derült ki, hogy a vizsgált országok között Magyarország mutatja a majdnem legelkeserítőbb képet. A szlovén, lengyel, portugál és chilei felnőtt lakosságot kivéve minden más országnál gyengébb teljesítményt értünk el.
A funkcionális analfabéta magyar felnőttek aránya több mint 30 százalék volt. (S hacsak nem tanultak meg azóta olvasni, ez mind a mai napig így van.) Még rosszabb a kép, ha csak a diplomásokat nézzük, ott abszolút sereghajtók voltunk. Néhány skandináv országban az alapiskolát (vagy azt se) végzettek is jobban olvastak átlagosan, mint a honi diplomások. Az érettségizett magyarok pedig általánosságban úgy olvastak 1996-ban, mint a lista elején lévő országok középfokot nem végzett lakossága. A legalacsonyabb iskolai végzettségű rétegnél Chile, Szlovénia, Portugália és az USA is rosszabb eredményeket ért el a magyaroknál.
A család szerepe meghatározó az iskolai teljesítményekben – ez szociológiai közhely. Azonban mind Horthy, mind Kádár idején világelsők voltunk abban, hogy nálunk a legerősebb ez az összefüggés. És ez mit sem változott azóta: a PISA-vizsgálatok rendre igazolják ma is ezt a „kétes dicsőséget”. Úgy a matematikában, mint az olvasásban.
