Feldmár, Törőcsik, Salinger: 11 könyv, amit ne hagyjunk ki
Hogyan lát minket, magyarokat egy félig kívülálló író? Érdemes volt-e újrafordítani a Zabhegyezőt? A francia "botrányíró" megjósolja Európa jövőjét? Milyen volt gyerekként nézni az utolsó magyar futballzsenit? Tizenegy letehetetlen könyvet ajánlunk a Nemzetközi Könyvfesztivál friss megjelenéseiből.
Krzysztof Varga: Mangalicacsárdás (Európa Könyvkiadó)
A lengyel-magyar szülőpárostól született Kristóf, avagy Krzysztof első könyvét Turulpörkölt címre keresztelte. 2009-ban keresztül-kasul vezetett minket Budapesten, mindenhova betért, ahol valami finomat lehetett enni, és volt valami maradandó urbánus sztori, közben pedig dicsérte, szapulta, imádta a várost és lakóit. Néha magyar, néha kívülálló, és mivel az utóbbi években új benyomásokra és ízekre bukkant, most hat évvel később megszületett a Mangalicacsárda, ami állítólag a vidékről szól, de azért mindig visszatér a fővárosba, és siratja, ünnepli imádja a várost és lakóit.
Varga leírásaiban a magyarok mindig melankolikusak, az ételek mindig nehezek, az abroszok mindig zsírfoltosak, és a levegő mindig borgőzös. Az új kötet, amellett, hogy ínycsiklandó, csodálatosan tükörsima: írójából hiányzik a magyar kivagyiság, közben mégis nagyon őszintén közénkvaló.
"...sehol sem érzem magam olyan magányosnak, elidegenedettnek és szomorúnak magam Budapesten, mint a Keletiben vagy a Nyugatiban, de a jelek szerint szükségem van erre a szomorúságra és elidegenedettségre, erre a jellegzetes kellemetlen szagra és arra az eshetőségre, hogy araszoló vonattal utazom. Megtörtént velem Budapesten, képes voltam csak azért kimenni a pályaudvarra, hogy halljam a megafonból a megfáradt női hangot, amin bemondja: Személyvonat indul... Olyan ez, mint egy oltóanyag, be kell fecskendezni kicsit a szervezetbe, hogy az ember ellenálljon a betegségnek."
J.D. Salinger: Rozsban a fogó / David Shields és Shane Salerno: Salinger (Európa Könyvkiadó)
Kevés ilyen komoly indulatokat kavart ügy (sőt: ÜGY) volt és van mostanság a hazai irodalom és könyvkiadás, sőt a magyar kortárs kultúra háza táján, mint amilyet a Zabhegyező újrafordítása kavart és kavar (hogy csak egy példát hozzunk: a beatirodalom alapműve, az Úton néhány évvel ezelőtti új változata koránt sem kavarta fel ennyire a kulturális közvéleményt). A talán legradikálisabb és legvéleményesebb beavatkozás természetesen az, hogy Barna Imre fordító új címet adott a jó pár generáció számára alapélményt jelentő kultregénynek. Az új cím jobban passzol az eredetihez, Catcher In The Rye, de páros lábbal száll bele a hazai kánonba, és persze a Zabhegyező-olvasóknak a regényhez fűződő privát érzelmi viszonyaiba is.
Az új fordítás miatt kettős érzéseink lehetnek: Barna az 1964-es változathoz képest számos ponton változtatott érvényes és szerencsés módon – főleg, ami a ma már, sőt a regény kontextusában már akkor is modorosnak tűnő kifejezéseket és fordulatokat illeti –, néhány helyen azonban túlzásba viszi, túlerőlteti vagy rosszul kalibrálja a "mai fiatalos" kontextust és szóhasználatot. Egy valami persze nem változik: a titokzatos Salinger legendáriuma és regénye zsenialitása.
A regény mellett, vagy ha úgy tetszik, mellé egy gazdag és izgalmas, több mint 600 oldalas Salinger-életrajz is megjelent. A mozaikszerűen, tucatnyi közeli és távoli ismerős, barát, katonatárs, szakmai kapcsolat és pályatárs mondataiból, bekezdéseiből és visszaemlékezéseiből összeillesztett kirakósszerű könyv négy, a Salinger által is követett védikus tanításokra rímelő nagy fejezetben tárgyalja az író életét: Brahmacsárja (Tanulóévek), azaz a háborús esztendők, Grihaszta (Családfenntartói kötelesség), vagyis Salingernek a társadalomban eltöltött évei, házasságai, válása, műveinek születése, kapcsolata a keleti filozófiákkal, és visszavonulása, míg a harmadik és negyedik rész, a Vánaprasztha (Kivonulás a társadalomból) és a Szannjásza (Lemondás a világról) a visszavonultságban töltött éveket, az ekkor született hivatalos sajtómegjelenéseket és persze a lesifotókat mutatja be. "Dehogy volt ő remete, állandó párbeszédet folytatott a világgal, hogy remetehírét erősítse. Magánszférát akart igazából, de a remeteséggel járó írói hallgatás idővel ugyanolyan védjegye lett személyének, mint a Rozsban a fogó. Sokat elemezték már, milyen nehéz lehetett Salingernek a mítosz árnyékában élni és dolgozni, amit kár tagadni; mi bemutatjuk, ő maga mennyire gerjesztette nagy átéléssel ezt a mítoszt."
Michel Houellebecq: Behódolás (Magvető Kiadó)
A hazánkban is népszerű francia írót, Houellebecqet szokás botrányos szerzőnek titulálni: a magyar sajtó még a magyar kiadás borítójából is megpróbált világszenzációt csinálni. Pedig a Behódolás szerzője megint nem csinált semmi különöset, csak folytatta az életművén végigvonuló nyugatiértékrend-kritikát és hanyatlástörténetet. Azonban Houellebecq maga sem gondolta volna, hogy könyve még a szokásosnál is nagyobb vihart kavar.
A 2022-ben játszódó, iszlám fundamentalista nézeteket valló francia elnököt vizionáló regény a Charlie Hebdo-tragédia előtt két nappal jelent meg. A szerkesztőség támadásának napján a vicclap Houellebecqkel a címlapján jelent meg. A provokatív könyv így még inkább a viták kereszttüzébe került, az amúgy flegma író is megrendülten sürgetett változást interjúiban a bevándorlás és a fundamentalista nézetek terjedésének kezelésében. De félreértés ne essék, a Behódolás nem a háttértörténete vagy az egyre aktuálisabb iszlám-téma miatt, hanem a modern nagyvárosi ember kéjvágyának és szellemi kiüresedésének kíméletlen kifigurázása miatt fontos regény.
Ben. H Winters: Gyilkosság világvége előtt (Agave Könyvek)
Ha ezt a könyvet filmre viszik, akkor annak egyszerre kell felidéznie a Melankóliát, az Another Earth-t és az (azért mert ausztrál, sajnos kevéssé elismert) These Final Hourst, és mindeközben arra is nagyon ügyelni kell, hogy a főhős, Hank Palace nyomozó belépőjelenetében szelídnek tűnő módon újrahangszerelve, de egyre félreérhetetlenebb módon jelezve a depressziót a Van-e élet a Földön a Rock ’n Rollon túl? zenéje kell, hogy megszólaljon. Ha így lesz, minden sínen lesz a posztapokaliptikus detektívesdiben. Mert Palace (dacolva a ténnyel, hogy az égvilágon semminek nincs már semmi értelme, ami legfeljebb néhány napon belül el nem múlik nyomtalanul, hisz fél éven belül vége az emberiségnek egy aszteroidabecsapódás mellékszálaként), így lehet ez az utolsó vészkorszak autentikus keresztes lovagja. Olyan figura, akit az egyre inkább az iszunk-dugunk-imádkozunk üzemmódra kapcsoló Földön még a (szakmai) kíváncsiságtól fűtött hivatástudat is mozgat. A nyomozót a gyanús öngyilkosságok hátterében egyre kevésbé bujkáló morális és kriminális kérdések még érdekelik, és ez akkor is szimpatikus, ha a Földet e regényben a keleti partot, és legfeljebb New Hampsire állam határait jelenti.
„A New Hampshire-i törvények régóta megkívánják, hogy holttesthez mindig hívjanak ki valakit a főügyészségről, hogy a nyomozó hatóság azonnal ráállhasson az ügyre, ha gyilkosságról van szó. Januárban viszont az állami törvényhozás eltörölte ezt a rendelkezést, mivel felesleges terhet jelentett, főként a fennálló különleges körülmények között. Minek száguldozzon Dotseth vagy valamelyik kollégája szerteszét az államban, minek tébláboljanak éhes hollókként a gyilkossági helyszínek körül, amelyekről úgyis kiderül, hogy nem gyilkossági helyszínek? Most a nyomozást vezető tiszt feladata eldönteni, hogy kihívja-e az ügyészséget egy 10-54S besorolású esethez. Én azért többnyire kihívom őket.”
E tömör helyzetértékelés és „képbe helyezése” a könyv harmadik oldalán már-már Philip K. Dicket idézi, és jól lehet, a Gyilkosság világvége előtt alapvetően és leginkább egy krimi – amibe csak csipetnyi sci-fi-port szór Ben H. Winters – a Szárnyas fejvadász (illetve: az Álmodnak-e az androidok elekrtomos bárányokkal?) áthallása annyira azért nem véletlen. Az sem, hogy miután az utolsó nyomozó története 2012-ben Edgar-díjat kapott, folytatása is lett. A Countdown City Philip K. Dick-díjas lett, így a világvége előtti sztori trilógiává bővült. Az Agave pedig – ahogyan bő egy évtizede szinte minden évben – rátalált egy újabb „honosítható” kultuszregényre.
Tömpe István: Az elitek árulása (Noran Libro Kiadó)
A rendszerváltás után – ami 17 évesen ért – apám két kis füzetet adott. Kérte, olvassam el mind a kettőt, aztán tegyem el jól, vigyem majd magammal, ha elköltözök otthonról, és úgy 20-25 év múlva poroljam le mindkettőt. Az 1956-os, a Szikrában készült, huszonoldalas füzetecskét (A személyi kultusznak és következményeinek leküzdéséről – az SZKP Központi bizottságának határozat) nem sokkal később, történelem szakosként hivatalból ízeire szedtük. A Társadalmi Szemle (az egykori MSZMP elméleti és politikai folyóirata volt) ’89-es különszámát viszont évekig csak rakosgattam dobozról dobozra. Aztán nemrég, mikor mindkettő a kezembe került, elloptam a hétvégi feltöltődésből néhány órát az olvasásukra, arra jöttem rá – már azon túl, és sokadszorra, hogy apámnak a maga módján megint csak igaza volt/van –, hogy a Berend T.–Valki–Ormos–Huszár szellemiségével körbeírható, 80 oldalas helyzetfelmérés és jelentés ezerszer több aktualitást rejt, mint bárki is képzelné.
Az elitek árulása is pont ezt a korszak-újraértelmezés érzését kínálja. Csak nagyobb merítéssel, ugyanakkor szubjektívebb kiszerelésben. Nem váratlan a kötet megjelenése, mivel a közgazdászként, majd különböző vasúti témákban valóban nemzetközi szinten is magasan jegyzett Tömpével bő fél éve interjúztunk, ahol ezt az államvasúttól nyugdíjba küldött szakember ezt előre bejelentette.
Tömpe Istvánnak könnyű és nehéz is volt a helyzete; intellektusa és grafomániája évek óta rendszeres írásra „kényszeríti”, így csak idő kérdése volt, hogy mikor ír egy valóban súlyos könyvet, ugyanakkor túl közelről is látta a történteket ahhoz, hogy tárgyszerű tudjon maradni. Mivel Tömpe nem csak analitikusa, de alakítója is a magyarországi történelemnek – úgy is, mint „a rendszerváltás első privatizátora”, de úgy is, mint akinek a teljes rokonsága nem a velük, hanem inkább az általuk (is) megélt 20. századba képes utat mutatni az olvasónak – érdemes azt végig szem előtt tartani, hogy ez a könyv elsősorban családregény.
Feldmár András: Álom és valóság (HVG könyvek)
"Szerintem az ember soha nem tudja, mi minden lehetséges még. Minden pillanatban fel lehet ébredni abból az álomból vagy álomkórból, amiben éppen vagyunk. És óriási meglepetés érhet minket, mert onnan látjuk, hogy addig aludtunk."
Feldmár András új előadáskötetében az álom, a valóság, a képzelet és a hazugság néhol nehezen megkülönböztethető terepére invitál bennünket. "Egyetlen remény van arra, hogy megkülönböztessem a valóságot a képzelettől. Ez a szimbolikumban rejlik. A szavakban. Azért beszélek sokat. De ez is nagyon veszélyes, mert a nyelv el is fedheti a valóságot."
A könyv segít abban, hogy felismerjük, mi és ki a fontos az életünkben, és hogy aztán bízzunk a felismerésünkben. "Naponta többször is hallottam: 'András, te nem vagy normális.' Akkor ez még zavart. Ma az zavarna, ha valaki azt mondaná, hogy normális vagyok."
A kötet második részében Feldmár a hallgatóság álmaira, rémálmaira reflektál – megdöbbentő empátiával és tapasztalattal magyarázza meg a tudatunk legmélyéből jövő fantasztikus képeket. "Miért fontosak, miért csodálatosak az álmok? Még abban sem lehetünk biztosak, hogy amit álmodunk, az a sajátunk. Mert az élmény olyan, mintha nem én csináltam volna. De ha nem én, akkor ki csinálta? Honnan jön? Olyan emberek, akik nem gondolnak kreatívként, művészként önmagukra, részletes, imaginatív, gyönyörű, ijesztő képeket álmodnak."
(Disclaimer: A hvg.hu kiadója tulajdonosa a könyvkiadással foglalkozó HVG Könyveknek)
Egressy Zoltán: Lila csík, fehér csík (Európa Könyvkiadó)
Egressy Zoltán tavalyi Százezer eperfa című regénye után ezúttal az utolsó igazi magyar futballsztárról, Törőcsik Andrásról írt egy sajátos kötetet. Nem igazán focikönyv, nem igazán életrajz, nem is igazán regény, a szerző szavaival „tényeken alapuló nosztalgikus emlékezésfolyam”, ami elsősorban a gyerekkoráról szól.
Amikor a foci volt az érdeklődése fókuszában, és természetesen ezen belül az újpesti sztár, Törőcsik, aki 45 alkalommal szerepelt a magyar válogatottban, 12 gólt rúgott, játszott két világbajnokságon, de ma úgy tekintenek rá, mint akinek semmi sem sikerült igazán. Huszonhárom évesen kiállították az argentínai foci-vb-n (e pillanatok leírása a kötet egyik legerősebb része), majd autóbalesetet szenvedett, ezután csípője már nem volt a régi. Nem lőtt sok gólt, de kiválóan passzolt és ördöngösen cselezett. A pályafutása során is, de később állandó társa lett az alkohol. A kötetben vannak fejezetek, amikor Törő fel sem tűnik. De hiszen ez nem egy életrajzi könyv. Viszont benne van ez az ország, a hetvenes évek, a magyar foci, a be nem teljesült vágyak, elvárások.
Etgar Keret: Boldog boldogultak (Libri Könyvkiadó)
Mi történik, miután felvágod az ereidet, főbe lövöd, esetleg vízbe fojtod magad? A paradicsomba vagy a pokolra kerülsz, miután végzel magaddal?
A Boldog boldogultak rövid, abszurd kisregény. A könyv világában együtt élnek tovább azok, akik korábban öngyilkosságot követtek el. Egy nagyvárosban találkozik a vérző csuklójú és átlőtt fejű – de ez a paradicsom vagy a pokol? Az idő nem szorít, minden az örökkévalóságé. A főhős Háim a Kamikaze Pizzériában dolgozik, és olyan hírt kap, ami alapjában forgatja fel egész halálát.
Etgar Keret 1967-ben született izraeli szerző. Novellákat, képregényeket is ír és több mint negyven film készült eddig a történeteiből. Tel-Avivban él, a New York Timesban, a Le Monde-ban, a Guardienben is jelennek meg írásai. Stílusára jellemző a szleng, a különböző nyelvjárások használata, Salman Rushide „az új generáció hangjának” nevezte.
Sylwia Chutnik: Női zsebatlasz (Typotex Kiadó)
Ha egy szerző kultúrakutató, genderszakértő, társadalmi aktivista, idegenvezető, és magánéletében „radikális háziasszonynak” titulálja magát, az már bőven elegendő garancia arra, hogy nem szirupos lányregény csúszik ki a billentyűzetéből.
Mert itt van mindjárt a Lengyel Anya, aki „köztudomásúlag nem hal meg csak úgy egyszerűen, hanem a mennybe megy, jegy nélkül bliccelve…ott pacsizik egyet Szűz Máriával”. Aztán a Háziasszony, a „bölcsőtől a koporsóig, a Világ Takarítása nevű egész napos akciók részvevője”. Nem szólva a Gasztronómiai Anyáról, aki „segíteni nem enged, a receptet nem árulja el… visszerei lesznek az örökös gáztűzhely ügyelettől”. Szóljunk még az Értelem Nélküli Nőről? Lady Szemétről? Elfoglalt Kishercegnőről? Női Robin Hoodról? Bazáros Királynőről? Megannyi női archetípus, korunk példányai, akiket a szerző egy nagyvárosi természetfilmes kamerájával pásztáz, terel össze egy bérházba, és fűzi össze a sorsukat. Közben a könyvben is idegenvezet a lengyel főváros utcáin, persze garantáltan letérve a turistacsapásokról.
Emil Hakl: Szülőkről és gyermekekről (Typotex Kiadó)
"– Ez az út vezet felfelé, amerre az a kis alagút van; ha ezen megyünk, épp a Királyi Vadaskerthez érünk ki – mutattam. – És minek mennénk mi oda? – Az egy kocsma. – Ja, világos, mi más is lehetne?" – Prága, kocsmák, sörök, és sok duma, Hasek és Hrabal az asztalnál.
Emil Haklnak, az ötvenes éveiben járó cseh írónak eddig még nem jelent meg könyve magyar nyelven, pedig az eredetileg Jan Beneš névre hallgató szerző Németországban is ismert névnek számít. Az idei Könyvfesztiválra megjelenő könyve egy hosszúra nyúló párbeszéd apa és fia között, de ahogy azt a cseh íróktól megszokhattuk, ebben a beszélgetésben az epizódok, a sztorik, az ízek játsszák a főszerepet.
Szóba kerül a világháború, a gyerekkor, na és persze rengeteg nő, de pont ez kell ahhoz, hogy megismerjük két generáció, pontosabban két sokat látott ember élettörténetét.
