A hagyományos felfogás szerint a tanár dolga nem más, mint hogy az információkat bedobálja a tárolóba, azaz a diák agyába. Ez a – máig uralkodó – elv feltételezi, hogy ha ez újra és újra megtörténik, akkor erős emléknyomok jönnek létre.

A legújabb agykutatások kimutatták, ez nem így van, az emberi memória egészen másként működik. A tanultak előhívása nem csupán a kész emlékek megtalálására szolgál, hanem nagy szerepet játszik maguknak az emlékeknek a létrehozásában is.

A legújabb eredmények azt mutatják, hogy aki csak egyszer-kétszer olvas el valamit, viszont utána sokszor megpróbálja előhívni, az hosszú távon lényegesen megbízhatóbb tudáshoz jut, mint aki sokszor bebiflázza a tananyagot.

A tanárok mindeddig azt gondolták, hogy akkor tanítottak meg jól valamit, ha a diák az óra végén folyékonyan tud válaszolni a kérdéseikre. A kutatások azonban azt mutatják, hogy az olyankor nagyon jól elérhető információk hosszú távon már sokkal gyengébben rögzülnek. Szaknyelven: nem jön létre hosszú távú konszolidáció. A nagy nehézségek árán, kínlódva összerakott emlékek viszont tartósan megmaradnak.

Két évvel ezelőtt a Budapesti Műegyetem és a Regensburgi Egyetem együttműködésében Racsmány Mihály és munkatársai a teszten alapuló tanulási technika idegrendszeri hátterét vizsgálták. Az alanyok nulláról indultak: szuahéli–magyar szópárokat kellett megtanulniuk. Az egyik csoport tagjai újra és újra elolvashatták őket, a másik, a tesztelős csoportban lévők viszont csak egyszer. Nekik aztán nem kevés küszködés árán kellett felidézniük a szuahéli szavak magyar jelentését. A teszteléssel tanulók a feladat után rosszabbul, de egy héttel később már jobban teljesítettek, mint a szavakat sokszor elolvasó társaik.

Az akár a pedagógiát alapjaiban megváltoztató felfedezésről az e heti HVG-ben olvashatunk hosszabb cikket.