Mindennapos eset: a beteg szorító fájdalmat érez a fejében. A túlterhelt háziorvos röviden és célirányosan kikérdezi, megvizsgálja, majd elküldi koponyaröntgenre, nyaki gerincröntgenre, az ideggyógyászatra – azaz a beteg rákerül az egészségügyi futószalagra. Rengeteg lelete lesz, de a fájdalom nem múlik. Pedig ha az orvos a teljes emberre figyel, megtanulja érzékelni a teljes embert, a testbeszédet is, lehet, hogy már az elején rájön, hogy ez a beteg szorong. A szorongás egyik jellemző tünete ugyanis ez az úgynevezett búraérzés is.

Az orvosoknak viszont gyakran nincs jártassága az ilyen problémák felismerésében és kezelésében. Pedig ezeket a készségeket meg lehet tanulni. Nem elméleti tudásról van szó, hanem olyan kapcsolati és kommunikációs készségekről, amelyeket a rendelőben alkalmazni tudnak.

Hogy miért fontos ez? Mert még mindig él az a téves hiedelem, hogy egy lelki betegség, állapot elnézése elhanyagolható. Hogy ez mennyire nincs így, arra már a gyászos öngyilkossági statisztikáink is rámutatnak – az Eurostat 2015-ös adatai szerint csak a litvánoknál és a szlovénoknál rosszabb a helyzet az EU-ban.

Egyre több kutatási eredmény támasztja alá azt is, hogy például a stressz, a szorongás olyan komoly betegségek katalizátora lehet, mint a rák, a cukorbetegség, a magas vérnyomás. Mindeközben az ellátórendszer továbbra is testre és lélekre hasítja a pácienseket.

Mindennek tetejébe a háziorvosok átlagéletkora 58 év, több száz praxis betöltetlen, és egyre kevesebb orvos akar háziorvos lenni. És már a rezidensek között is egyre nagyobb arányú a kiégés.

A megoldás egyik fontos eleme az a módszer lehet, amelyet Bálint Mihály pszichoanalitikus dolgozott ki, mikor azt látta, hogy:

a háziorvosok az esetek kétharmadában olyan tünetekkel találkoznak, amelyeknek a hátterében valamilyen lelki probléma húzódik meg, amivel a beteg küzd.

Bálint megközelítésének lényege a testet és lelket egységként kezelő, pszichoszomatikus szemléletű, kapcsolatközpontú ellátás, ami az orvosok mentális egészségét és hatékonyabb munkáját is támogatja. A módszerről, a csoportokról és a hazai háziorvosok helyzetéről Dobó Katalinnal, a magyar Bálint Társaság elnökével és Becze Ádám Bálint-csoportokat vezető háziorvossal beszélgettünk.

Dr. Becze Ádám és dr. Dobó Katalin

Fazekas István

Az orvos személyisége is gyógyszer – lehet

„A Bálint-csoportok egyik célja, hogy a segítő foglalkozásúak, így az orvosok, háziorvosok, hatékonyabban gyakorolhassák a hivatásukat, megelőzzék a kiégést, és megőrizzék magukat embernek a szakmájukban” – foglalja össze a lényeget Becze Ádám. Ez utóbbi nem elvont dolog, hiszen a páciensekkel való találkozásnak mindig van a szakmain kívül egy emberi oldala is. Hogy az orvos hogyan bánik a pácienssel, nem csak az emberi méltóság megőrzése miatt fontos. Hanem azért is, mert ez elválaszthatatlan attól, hogy a beteg bízni fog-e az orvosában. Például mennyire részletesen meri elmondani a tüneteit? Visszamegy az orvoshoz, vagy eltűnik, és megpróbál együttélni egy olyan betegséggel, állapottal, ami rontja az életminőségét, esetleg veszélyes?

Annak, hogy egy orvos hogyan beszél a beteggel, a gyógyulási folyamatot elősegítő vagy lassító hatásai is lehetnek. Ennek oka az, hogy a bizonytalan, félelmet megélő beteg egy olyan módosult tudatállapotban van, amelyet a szaknyelv szuggesztibilisnek nevez. Ez egy beszűkült tudatállapot, amikor egy beteg mindent szó szerint ért, és abból is inkább a negatív színezetű jelentést fogja fel. Nem mindegy tehát, hogyan válogatja meg egy orvos a szavait.

„Ezt a jelenséget már Bálint Mihály megfigyelte, és úgy fogalmazta meg, hogy az orvos személyisége is gyógyszer” – mondja Dobó Katalin. „A személyiségünknek is ismerni kell a hatásait, a mellékhatásait, az adagolását, hiszen gyakran az orvos-beteg kapcsolat és a beteg sorsa múlik rajta.”

Hol van nekem időm arra, hogy beszélgessek?!

A Bálint-csoportokon részt vevő orvosok idővel arról számolnak be, hogy az alkalmakon megbeszélt betegek mintha megváltoztak volna. Pedig nem a páciensek, hanem az orvosok attitűdje alakul át.

De mi történik egy Bálint-csoportban?

Ezek az alkalmak, amelyekre az orvosok meghatározott időben, kéthetente vagy havonta összeülnek, az analitikus módszeren alapulnak. Konkrét eseteket beszélnek meg a praxisukból, például:

• tizedszer is jön a beteg, de az állapota nem javul, pedig az orvos már mindent kipróbált;

• tanácsot kér a beteg, de aztán soha nem azt csinálja, amit mondtak neki;

• mi a teendő, ha sír a beteg, kiabál az orvossal, vagy éppen fordítva, ha az orvos kiabál a beteggel – vagy azt látja, egy kollégája bánik rosszul egy pácienssel.

Tehát nem diagnózist keres az orvos, hanem a munkájával szorosan összefüggő emberi szituációk kerülnek elő, amelyek nehézséget okoznak neki. Olyan helyzetek, amelyekbe a tehetetlensége miatt már annyira bevonódott, hogy nem tud objektíven, más szemmel ránézni.

Az alkalmaknak kötött menete van. Az elején a résztvevők visszajeleznek a korábban hozott eseteikkel, betegeikkel kapcsolatban. Ezt követően valaki szabadon ismertet egy esetet. Mindenkinek végig kell hallgatnia, nem vághatnak közbe.

Fazekas István

„Itt már azonnal van egy áthallás – mondja Dobó Katalin, – mert a statisztikák szerint a betegek minden második mondatát félbeszakítják az orvosok, hogy kérdéseket tegyenek fel, vagy bejön egy másik orvos, csörög a telefon...” Mindez két szempontból is rossz:

• A beteg úgy érezheti, hogy nem figyelnek rá, emiatt megrendül a bizalma az orvosban. Pedig a kutatások szerint csupán két-három háborítatlan perc kellene, míg a beteg a saját szavaival elmondhatja, miért jött.

• Minden kérdés, amelyet az orvos feltesz, befolyásolja a betegség kimenetelét. Már a kérdésben megfogalmazódik ugyanis egy vélemény, ami megzavarja a beteget, és így kihathat a diagnózis pontosságára is.

Az orvosok tehát a csoportokon megtanulnak valóban figyelni. Ez a rendelőben gyakran időhiányra hivatkozva sérül, pedig a kutatások azt mutatják, hogy a valódi figyelem hatására az elégedetlen, visszatérő betegek száma drámaian csökken, ami kihat a betegforgalomra is – és így időt szabadít fel.

Ha a figyelemről esik szó, a másik reakció gyakran valami ilyesmi: „Úristen, nehogy elkezdjen nekem beszélni a lelkéről!” A Bálint-csoport célja az is, hogy az orvosok jártasságot szerezzenek az ilyen helyzetek kezelésében. Például ha valakiről kiderül, hogy cukorbeteg, és életmódot kell váltania, az lelkileg is megviseli. A háziorvos ilyenkor nagyon sokat segíthet néhány kérdéssel és valódi figyelemmel.

Amikor az orvos úgy beszél, hogy a beteg is érti

Miután a csoportban az adott orvos elmondta az esetét, a jelenlévők tisztázó kérdéseket tehetnek fel neki, hogy jobban átlássák a szituációt. Ezután az esethozó hátrébb ül a körből, és csendben végighallgatja, ahogy a többi résztvevő megbeszéli az ügyét, és szabadon tűnődve reflektál rá. Az esethozó pedig eközben kívülről rálát arra az összetett képre, amit a csoport összerak az esetről.

A megbeszélések egyik szembeszökő sajátossága – főleg, ha különböző szakterületekről érkeznek a résztvevők –, ami a szakzsargonnal történik. Mikor például egy pszichológus a „nárcisztikus” kifejezést használta, a csoportvezető megkérte, hogy magyarázza el, ez mit jelent. Kiderült, hogy a jelenlévő sebész és egy ideggyógyász egészen mást értett alatta, mint a pszichológus.

Az orvosok tehát azt is gyakorolják, hogy mindenki számára érthetően fogalmazzanak – amiből a beteg is profitál, mikor végre megérti, miről beszél az orvosa.

A Bálint-csoport Dobó Katalin szerint arra is szocializál, hogy az orvosok teamben dolgozzanak: felvállalják, ha elakadnak, tudjanak segítséget kérni és elfogadni. Azaz együttműködjenek a versengés helyett. Ráadásul a háziorvosi igen magányos szakma, így a csoport szakmai közeget is teremt. Inspirálódhatnak egymás ötleteiből, és megoszthatják egymással a terheket – ami megelőzi például a kiégést.

Fazekas István

A csoportban az orvosok azt is megláthatják, mennyire vigyázni kell az emberi helyzetekben a tanácsokkal.

Hiszen a tanácsok rólunk szólnak, hogy mi mit tennénk, és kell, hogy gondolkodjunk a betegről, megismerjük a helyzetét, ne reflexből mondjunk neki valamit.

Az ülés végén az esethozó visszajelez, megkönnyebbül, és máshogy látja az esetet. Gyakran egy mélyebb összefüggésre is rádöbben, mint az az orvos, aki egy csoportfoglalkozáson jött rá, hogy nem a betegeivel, egy idős házaspárral empatizál, hanem a gyerekükkel, akit a házasságuk áldozatának lát. Miután ezt tisztázta magában, újra nyitottan tudott a házaspár felé fordulni. Ők pedig ennek hatására már nem jöttek hozzá minden héten: mivel megérezték az orvosi attitűd változását, ritkultak a látogatásaik.

Senki sem próféta a saját hazájában?

“Buda Béla professzor egy előadásában mesélte, hogy a hetvenes években azt gondolták, majd később a rendszerváltáskor is, hogy a pszichoszomatikus szemlélet tíz év alatt beépül az egészségügybe Magyarországon. 2008-ban úgy érezte, még sehol sem tart” – mondja Becze Ádám, mikor szóba kerül, mennyire ismerik a Bálint-csoportot az orvosok.

Nyugat-Európában, az Egyesült Államokban elterjedt a Bálint-módszer, Németországban például nem is lehet háziorvos, aki nem vesz részt meghatározott számú Bálint-csoporton

– teszi hozzá Dobó Katalin.

Az orvosi képzésnek részei ugyan az olyan elméleti tárgyak, mint a pszichológia, antropológia, orvosi szociológia, de az csupán a közelmúltban változott meg, hogy a hallgatók már az első évtől láthassák az orvosokat a páciensekkel bánni, és ehhez kapcsolhassák az erről tanultakat. „Az orvosképzés végén, illetve a szakképzésből nagyon hiányzik az önreflexió, az újraértékelés, hogy hogyan is kell jól bánni a páciensekkel” – mondja Becze Ádám.

Fazekas István

A tapasztalatok azt mutatják, hogy a fiatalabb generációk jóval nyitottabbak a testi-lelki egységet szem előtt tartó orvoslásra, és erre az igényre válaszul születhetett meg a HuMánia Pályaszocializációs Műhely a Semm elweis Egyetemen. Itt az idősebb hallgatók tanulhatnak kommunikációs és asszertív technikákat, konfliktuskezelést, vannak empátiás és szuggessziós gyakorlatok – és része a műhelynek a junior Bálint-csoport is. A HuMánia 2002 óta működik, de még mindig csupán választható kurzusként, pedig Dobó Katalin szerint ég és föld a különbség a huMániás és egy „sima” hallgató között:

a huMániások máshogy szólnak a beteghez, máshogy létesítenek kapcsolatot.

A körülbelül 50 ezer, élő pecsétszámmal rendelkező orvos közül talán csak ezren vettek részt valaha a csoportokon. Hogy van még min dolgozni, az is mutatja, hogy a magyar Bálint Társaságnak nincsenek pontos adatai e kérdés megválaszolására, és nincs adatbázisuk, amivel elérhetnék az orvosokat. Inkább gerillamódszerrel, szájhagyomány és ajánlás útján terjed a híre. Pedig több csoport működik Budapesten és vidéken is, és ha valahol van elég érdeklődő, oda szerveznek csoportvezetőt. Van saját, aktív Facebook-csoportjuk, és májusban a magyar társaság látja vendégül a Nemzetközi Bálint Mihály Társaság tanácskozását, amelyre hívnak minden érdeklődő kollégát. Dobó Katalin bizakodó a Bálint-módszer hazai jövőjét illetően, úgy is, hogy a háziorvosok helyzetéről nincsenek illúziói:

A Bálint-csoportok nem fogják helyettesíteni a háziorvosi rendszer átfogó reformját, ami a rendszerváltás óta elmaradt. Viszont segítik az orvosokat a zavaros vízben úszni, hogy ne süllyedjenek el. Ez sem kevés.