Steve Jobs és Bill Gates tudott valamit, amit nekünk nem árult el

A telefont úgy tervezik, hogy függőséget okozzon

Amikor megnézed, hogy van-e új bejegyzés az Instagramon, amikor megnézed, hogy megjelent-e új cikk a New York Times oldalán, nem a tartalom érdekel. Csak valami újat akarsz látni. Függőséget okoz ez az érzés.

Aziz Ansari

Nagy a kísértés, hogy az okostelefonra is csak úgy gondoljunk, mint egy új eszközre az eleinte rémületet keltő technológiák sorában. A távirat, a telefon, a rádió, a film, a televízió, a videójáték, de még a könyv is – először mindig pánikot keltett, de valamennyi ártalmatlanabbnak bizonyult, mint képzelték.

Nem akarok tehát riogatni, de Steve Jobsnak igaza volt: az okostelefon tényleg más. A különbségek egy része természetesen pozitív. De az okostelefon felesel. Nyaggat. Zavar a munkánkban. A figyelmünket követeli, és megjutalmaz, ha megkapja. Az okostelefon olyan bomlasztó viselkedést okoz, amely hagyományosan csak a kivételesen idegesítő emberekre volt jellemző. Ráadásul teljes körű hozzáférést biztosít az internethez. És a korábbi technológiákkal ellentétben mindig a kezünk ügyében van.

Ezenkívül az okostelefon egyike azoknak az első népszerű technológiáknak, amelyeket kifejezetten azért fejlesztettek ki, hogy időt töltsünk velük. Tristan Harris, a Google egykori termékmenedzsere, aki ma már mindenkit igyekszik ráébreszteni, hogy az eszközeinket a manipulálásunkra tervezik, így fogalmazott: „Az 1970-es években még nem ügyködött ezer mérnök a telefonok újratervezésén… hogy azok egyre meggyőzőbbek lehessenek.”

Talán ez az egyik oka, hogy Steve Jobs, aki piacra dobta az iPhone-t, szigorúan szabályozta, hogy a saját gyerekei mikor használhatják a cége termékeit. „Még nem próbálták ki” – válaszolta, amikor a New York Times technológiával foglalkozó újságírója, Nick Bilton megkérdezte, hogy a gyerekei élvezik-e az iPadet. „A gyerekeim nem használhatják korlátlanul a technológiát.”

Ugyanígy gondolkodik a Microsoft alapítója, Bill Gates és a felesége, Melinda, akik tizennégy éves korukig nem adtak a gyerekeiknek telefont. Bilton szerint a technológiai vállalatok vezetői és tőkebefektetői közül sokan „szigorúan korlátozzák a gyerekeik képernyő előtt töltött idejét” – ami szerinte azt sejteti, hogy „ezek a technológiai vezetők tudnak valamit, amit mi nem”.

A mentális egészséggel foglalkozó szakemberek közül egyre többen vélik úgy, hogy ez a „valami” a függőség kockázata. A kifejezés talán túl drámaian hangzik, hiszen nem kábítószerről, hanem egy eszközről beszélünk. De nemcsak kábítószer- vagy alkoholfüggőség létezik – bizonyos viselkedési formák, a szerencsejáték, de még a sport is függőséget okozhat. És a függőségnek vannak fokozatai; úgy is függhetünk valamitől, hogy nem teszi tönkre az életünket.

A függőség azt jelenti, hogy akkor is folytatjuk az adott tevékenységet (például a kábítószer-használatot vagy a szerencsejátékot), ha negatív következményekkel jár. Norman Doidge kanadai pszichiáter a következőképpen magyarázza a függőség általános jellemvonásait A változó agy – Elképesztő történetek az agykutatás élvonalából című könyvében:

A szenvedélybetegek mindegyikére jellemző, hogy elveszítik kontrolljukat az adott tevékenység felett, s a káros következmények ellenére is kényszeresen űzik azt. Nehezebben reagálnak, ezért a kívánt állapot eléréséhez egyre intenzívebb ingerlésre van szükségük, és elvonási tünetektől szenvednek, ha nem végezhetik azt a tevékenységet, amelyre rászoktak.

E szavak pontosan kifejezik mindazt, amit sokan érzünk az okostelefonunkkal kapcsolatban. És a technológiai vállalatok egy része sem tiltakozik a kifejezés ellen (a Microsoft Canada 2015-ös beszámolójában egy teljes oldalt betöltő infografika szerepelt a következő címmel: „A függőségnek tekinthető technológiai viselkedés nyilvánvaló, különösen a fiatalabb kanadaiak körében”). Az sem baj, ha valaki nem szereti a függőség szót – használhat helyette bármi mást. Az a lényeg, hogy a függőséget szabályozó, agyban termelődő, kellemes érzést okozó anyagok és jutalmi idegpályák akkor is termelődnek és aktiválódnak, amikor kezünkbe vesszük a telefonunkat.

És az is fontos, hogy a forradalmi technológiák nem csak úgy „felbukkannak”, ahogy Jobs fogalmazott, hanem megtervezik őket. A telefonokat és alkalmazásokat készítő vállalatok nem csak tisztában vannak termékeik neurológiai hatásaival, hanem szándékosan telezsúfolják azokat az ilyen hatásokat serkentő jellemzőkkel – kifejezetten azzal a céllal, hogy minél több időt és figyelmet fordítsunk az eszközeinkre. Az iparágban ezt nevezik a felhasználó bevonásának. Hogy a vállalatoknak miért fontos ez? Mert – amint mindjárt részletesebben is megvizsgáljuk – ezzel keresnek pénzt.

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a technológiai vállalatok szándékosan kárt akarnak okozni (éppen ellenkezőleg, az ott dolgozók többsége kifejezetten jobbító szándékkal bír), és azt is le kell szögezni, hogy az okostelefont problematikussá tevő tulajdonságok biztosítják az egyszerű és szórakoztató használatukat is. Ha nem lenne lehetőségünk függővé válni, már nem is lenne miért ragaszkodni az okostelefonhoz.

Ezzel együtt nem lehet véletlen, hogy a technológiai vállalatok vezetői előszeretettel korlátozzák gyermekeik képernyőhasználatát, mert ez arra utal, hogy az előnyök nem mindig érik meg a kockázatot – olyannyira nem, hogy úgy érzik, meg kell védeniük a családjukat az általuk létrehozott eszközöktől. Ez a kábítószer-kereskedők mottójának Szilícium-völgyi változata: „Soha ne tépj be a saját cuccodtól!”

*

Amitől a dopamin kábítószerré válik

Ahogy a kábítószerek idővel egyre hatásosabbá váltak, úgy a viselkedéssel kapcsolatos visszajelzések is. A terméktervezők ravaszabbak, mint valaha. Kiválóan játszanak lelkünk húrjain, és okosan elérik azt, hogy nemcsak egyszer, hanem újra és újra használjuk a termékeiket.

Adam Alter

Hogy minél több időt töltsünk az eszközeinkkel, a tervezők úgy manipulálják agyunk kémiai összetételét, hogy serkentsék a függő viselkedést.

E technikák többsége a dopamin nevű anyaggal függ össze. A dopaminnak számos szerepe van, de számunkra most az a legfontosabb információ, hogy az agy élvezettel összefüggő receptorainak aktiválásával arra tanít, hogy bizonyos viselkedési formákat a jutalommal kapcsoljunk össze (gondoljunk csak a patkányra, amely egy gomb lenyomásával ennivalót kap). A dopamintól izgatottak leszünk – márpedig szeretjük ezt az érzést. A dopamintermelésre serkentő élmény tehát olyasmi, amit újra át szeretnénk élni.

De ez még nem minden. Ha egy élmény újra és újra serkenti a dopamintermelést, az agyunk megjegyzi az okot és az okozatot. Egy idő után már akkor is dopamint termel, ha csak eszünkbe jut az élmény. Azaz már a várakozástól felszabadul a dopamin.

Az elégedettséggel kapcsolatos várakozás létfontosságú a túléléshez – ez motivál például a táplálék beszerzésére. Ugyanakkor sóvárgást, szélsőséges esetben pedig függőséget is okoz. Ha az agyunk megtanulja, hogy a telefonunk megnézése általában jutalommal jár, hamarosan már akkor is dopamint termel, amikor csak eszünkbe jut a telefon. Sóvárgunk utána. (Észrevetted már, hogy amikor valaki megnézi a telefonját, te is meg akarod nézni a tiédet?)

Ez a „jutalom” érdekes módon pozitív és negatív is lehet. Néha azzal a reménnyel/várakozással nyúlunk a telefonunkért, hogy valami jó hír vár ránk. De épp ilyen gyakran nyúlunk érte azért, hogy megelőzzünk valamilyen kellemetlen élményt, például az unatkozást vagy a szorongást. Nem számít. Ha az agyunk megtanulta, hogy a telefon megnézését a jutalommal azonosítsa, akkor erőteljes késztetést érzünk arra, hogy elővegyük azt. Olyanok leszünk, mint a laboratóriumi patkány, folyamatosan nyomogatjuk a gombot, hogy ennivalóhoz jussunk.

Az étel utáni sóvárgás szerencsére azonnal megszűnik, ha megtöltöttük a bendőnket (ha nem így lenne, felrobbanna a gyomrunk). A telefonok és az alkalmazások többségét azonban szándékosan „megálljt parancsoló tényezők” nélkül tervezik, semmi sem figyelmeztet, ha túlzásba esünk – ezért olyan könnyű észrevétlenül függővé válni. Egy bizonyos szinten tudjuk, hogy amit teszünk, attól rosszul érezzük magunkat. Mégsem hagyjuk abba, mert az agyunk úgy dönt, hogy a megoldás a dopamintermelés fokozása. Újra megnézzük a telefonunkat. És újra. És újra.

Amikor ez történik, hajlamosak vagyunk az akaraterő hiányára fogni a mohóságunkat – más szóval saját magunkat hibáztatjuk. És nem is tudjuk, hogy a technológiai tervezők szándékosan manipulálják a dopaminreakcióinkat, hogy nagyon nehéz legyen leszokni a termékeikről. Az úgynevezett „agyhekkelés” az agy kémiájára épülő és a viselkedést figyelembe vevő tervezés – és ha megtanuljuk felismerni a jeleit, a telefonunk minden pontján tapasztalhatjuk.

2017-ben a 60 Minutes tévéműsorban lebilincselő interjút láthattunk Anderson Cooper és Ramsay Brown részvételével; az utóbbi a Dopamine Lab nevű, az alkalmazásokkal foglalkozó vállalatok megrendelésére agyhekkelő kódokat készítő start-up alapítója. A cél, hogy az alkalmazáshoz szögezzék a felhasználót, vagyis kitalálják, hogy pontosan mikor kell az alkalmazásnak tennie valamit, hogy „még jobban érezzük magunkat”, magyarázta Brown, aki idegtudományt tanult (és a tények kedvéért meg kell jegyeznem, hogy figyelmes és kedves fickónak tűnt).

Brown az Instagramot hozta fel példának, amely állítása szerint kidolgozott egy kódot, hogy a felhasználók egy darabig ne láthassák az új like-okat, csak a leghatásosabb pillanatban tűnjön fel egyszerre több is – tehát abban a pillanatban, amikor az új like-ok hatására mégsem zárjuk be az alkalmazást. És amikor Brown ezt mondja, tényleg ránk gondol.

Anderson Coopernek így magyarázta el: „Valahol egy algoritmus meghatározza, hogy ennek a felhasználónak, aki most a 231-es kísérletben a 79B3 számú kísérleti alany, javul a magatartása, ha nem most, hanem később látja a like-okat… Egy valós időben zajló kontrollcsoportos kísérlet résztvevője vagy, több millió másik emberrel együtt.”

„Kísérleti nyulak vagyunk?” – kérdezte Cooper.

„Kísérleti nyulak vagytok – felelte Brown. – Kísérleti nyulak vagytok, néha megnyomjátok a ketrecben a gombot és jönnek a like-ok. Azért csinálják, hogy ott maradjatok.”

Érdekes módon Brown – egyike annak a néhány technológiai bennfentesnek, aki hajlandó volt kamerák előtt nyilatkozni a műsornak – létrehozott egy Space nevű alkalmazást is, amelynek célja, hogy kevesebb időt töltsünk a telefonnal, mert tizenkét másodpercnyi szünetet iktat be a közösségi média alkalmazásainak megnyitása előtt. Brown szerint ez „a Zen pillanata”; az volt a célja, hogy meggondolhassuk magunkat.

Az App Store eleinte nem volt hajlandó a Space árusítására. „Azért zárkóztak el, mert az App Store nem forgalmazhat egy olyan alkalmazást, amely más alkalmazások vagy az iPhone ritkább használatára biztatja a felhasználókat” – mondta Brown. – Nem akarták, hogy megjelenjen ez az alkalmazás, amely csökkentené a telefontól való függőséget.”

Catherine Price: Digitális detox – Győzd le a mobilfüggőséget

Libri, 2018

Fotó: Kimberly White/Corbis / Getty Images