Így válik örökséggé egy régi filmkópia

2019.03.29. · tudomány

Az utóbbi években nagyobb ünnepeink alkalmával a Magyar Nemzeti Filmarchívum hozzáférést biztosít egy-egy általa összeállított filmválogatáshoz, amelyből a szabadság napjai alatt kedvünkre szemezgethetünk. A szelekciókban sokféle műfaj és téma megtalálható volt már a játékfilmtől a Budapest utcáit a két világháború között bemutató privát felvételig. Élvezetes időtöltés bele-belepillantani az elmúlt 80 év mozgóképeinek vizuális világába. Örülünk annak, hogy sok évtizednyi fakulás után restaurálva, eredeti színekben virulnak a filmkockák – és egyáltalán örülünk, hogy a nem ritkán kultikus, mégis teljesen hozzáférhetetlen alkotások most három kattintással elindíthatók, akárcsak egy a YouTube-videó. 

Abba azonban az archívumkezelőkön és a muzeológusokon kívül nagyon kevesen gondolnak bele, hogy az audiovizuális emlékek helyzete, megőrzése összetettebb és problémásabb, mint a raktárakban álló olajfestményeké. Utóbbiakkal szemben a filmszalagokat ahhoz, hogy bemutathassák, nem csupán elő kell keresni az archívumból, majd megtisztítani a rárakódott kosztól, esetleg újraszínezni itt-ott, hanem az eredeti szalagról át is kell írni digitális hordozóra. 

Amikor pedig a Liliomfi a digitális felújítás után, már pixelekké válva nemzeti örökséghez méltó biztonságban pihen egy felhőben, mi pedig az otthoni fotelből kattintva töltjük be onnan a hosszú hétvége egyik estéjén, akkor az eredeti tekercsekre már legfeljebb csak a muzeológus gondol. Mindenesetre neki kötelessége. A muzeológus az, aki nem hajítja gépiesen a kukába még az otthoni szekrény alsó fiókjából előkerülő VHS-eket és orsós kazettákat sem, hanem értéket lát bennük. Hivatása szerint fel kell tennie a kérdést, hogy az eredeti hordozók, maguk a filmszalagok örökséget képeznek-e?  

A Kosztolányi című anyag negatívja az MTV filmlaborjából
photo_camera A Kosztolányi című anyag negatívja az MTV filmlaborjából Fotó: Petőfi Irodalmi Múzeum

Ezek a muzeológia területéhez kapcsolódó dilemmák álltak a fókuszában annak az előadásnak, amelyet Fisli Éva fotótörténész A médium az örökség? Az audiovizuális örökségről címmel tartott a múlt héten az ELTE Atelier Interdiszciplináris Történeti Tanszék estsorozatában.

Az audiovizuális anyagokat őrző gyűjtemények időről időre szembekerülnek azzal a kérdéssel, hogy tulajdonképpen mi az örökség ezekben az anyagokban: szigorúan csak a tartalom (Darvas Iván sziporkázása, Makk Károly rendezői fogásai, a Balaton-felvidék romantikusra stilizált atmoszférája), vagy annak számít maga a hordozó (az ötvenes években használt celluloidszalag) is, amire a Liliomfit rögzítették? Miután már úgyis egy felhőben tároljuk a filmet, azt tehetünk a kópiákkal, amit akarunk? Mondjuk felvághatjuk, mint azt Fisli Éva elgondolkodtató példája szerint a filmtörténet analóg korszakának egyik legjelentősebb alkotója, Agnès Varda tette két digitalizáláson átesett, saját filmjével?

A muzeológus válasza az, hogy az olyan műtárgyak esetében, mint a filmszalagok, a hangszalagok – vagy ide vehetjük az analóg fotográfiát is – maga a hordozó szintén megőrzésre érdemes, mert igenis örökséget képvisel. Az állítás mellett négy érvet mindenképpen fel lehet hozni, amelyeket részben Fisli Éva is körvonalazott a bölcsészkari Örökség estén, részben saját muzeológusi tapasztalataim támasztják alá.

AGFA hangszalag mint muzeális érték
photo_camera AGFA hangszalag mint muzeális érték Fotó: Petőfi Irodalmi Múzeum

Az érvek közül talán a legerősebb, hogy az analóg audiovizuális anyagok valamilyen fizikális hordozón kerülnek be az archívumokba. A múzeumi szisztémában tehát szükségszerűen tárgyként jelennek meg. Esetükben a hordozó és a tartalom éppúgy összetartozik, mint egy másik képzőművészeti alkotás, egy szobor vagy festmény esetében. Másrészt ezek a filmek még egy másik, az analóg világ mentalitásához tartoznak, amelynek értelmében a hordozó anyaga egyébként is szerves részét képezi az előállított művészi produktumnak: a szalag magán viseli a (rendező) művész kézjegyét. Harmadrészt ezek a tárgyak is egy olyan meghatározott és elmúlt művészeti korszak lenyomatai, amilyen – mondjuk – a barokk kor volt, jóllehet közelebb állnak hozzánk. Hordozójukkal együtt mutatják meg e korszak történetét, tartalmukkal az archívumok virtuális tereiben, fizikálisan pedig például filmtörténeti kiállításokon. De – negyedrészt – örökségként kell becsülnünk az audiovizuális hordozókat azért is, mert technikahistóriai metatörténet húzódik bennünk, azaz a technikatörténet-írás számára önmagában is jelentősek.

Nagy László-kópia az MTV-ből
photo_camera Nagy László-kópia az MTV-ből Fotó: Petőfi Irodalmi Múzeum

A legkülönbözőbb szélességű és perforációjú celluloidszalagok, VHS- és egyéb kazetták felújítása, restaurálása, sőt lejátszásuk technológiai feltételeinek megvalósítása komoly technikai kihívások elé állítja a muzeológusokat, restaurátorokat, fotó- és filmtörténészeket, technikusokat és informatikusokat. Több szakterület bevonásával restaurálták és digitalizálták például az utóbbi évek egyik legizgalmasabb archív filmfelvételét, mely az utolsó magyar király, IV. Károly koronázását dokumentálta. A filmet a Magyar Nemzeti Múzeum Utolsó felvonás című kiállításán láthatta a közönség. A felvételnek külön filmtörténeti értéke, hogy Kertész Mihály, azaz Michael Curtiz rendezte (huszonhat évvel a Casablanca mozikba kerülése előtt).

link Forrás

Régi filmek megőrzésének legadekvátabb módja természetesen a digitalizálásuk a mai technológia szabta keretek között. Ellenben azt is szem előtt kell tartaniuk ezen anyagokat az örökkévalóság (?) számára megőrizni kívánó szakembereknek, hogy a digitális verzió képi minősége tíz év múlva, a jövőbeli technikai környezetünkben ugyanolyan elavultnak hathat, mint ma az eredeti analóg szalagok, ha néha-néha (működésbe hozható) vetítőgépbe kerülnek. Ez a típusú probléma nem a filmarchívumok sajátsága, a fotógyűjtemények digitalizálási folyamatai során időről időre szintén felmerül. Úgy tűnhet, hogy a kör bezárult, és minden csak a konzerváláson és a jó minőségű digitális kópia elkészítésén múlik. Ezzel szemben mind a hordozó anyagának visszafordíthatatlan elöregedésével, mind a fenntartható digitalizációs rendszerek kidolgozásával, mind pedig a százával futó digitalizációs projektek következtében jelentősen megnövekedett adatbázisok létrejöttével újabb és újabb körök nyílnak a szakmai diskurzusok számára.

A cikk szerzője, Sidó Anna a Petőfi Irodalmi Múzeum muzeológusa és az ELTE BTK Atelier tanszékének doktorandusza. A műhely munkatársainak további cikkei a Qubiten itt olvashatók.