Helsinki Figyelő

Szamizdat, tamizdat, magnitizdat

Míg a Szovjetunióban hosszú börtön, internálás vagy kényszergyógykezelés jutott osztályrészül az ún. „tiltott irodalom” íróinak, sokszorosítóinak és terjesztőinek, addig nálunk szinte mindig „adminisztratív eszközökkel kezelték az ügyet”: elkobozták a kiadványokat és a közreműködőket sajtórendészeti vétség címén bírságolták meg. A legkorábban a szovjeteknél jelentek meg az első szamizdatok, a legpezsgőbb szamizdatkultúra Lengyelországban volt, de az 1980-as évek végére már a magyar ellenzék illegális kiadványai is (elsősorban a legfontosabb „újságok”, a Beszélő, a Hírmondó és a Demokrata) többezres példányszámokkal büszkélkedhettek. 1989-es sorozatunk ötödik részében Mink András történész beszél a szamizdatos ellenkultúra egykor titkos, mára pedig teljesen elfelejtett világáról.

A szamizdaton a hatóságok engedélye nélkül, tehát illegálisan, következésképpen cenzúrázatlanul megjelenő kiadványokat értjük. Tartalmuk szerint nem szükségszerűen volt mindegyikük politikai publikáció, volt közöttük sokszorosított irodalmi szöveg vagy képzőművészeti alkotás is, de az államszocializmus minden tőle függetlenül, akarata ellenére megjelenő kiadványt politikainak tekintett és politikaivá transzformált.

A „felettes szerv” engedélye nélkül nyilvánosan nem lehetett megjelentetni, kinyomtatni, sokszorsítani semmit. A szamizdatkészítő műhelyek tehát a szabad világ kis szigeteinek számítottak, a normalitást képviselték a cenzúrával és a pártállammal szemben. Ugyan a párhuzam tán merész, de vannak, akik egyenesen a blogerek vagy a civil újságírás előfutárjait látják az egykori szamizdatolókban. A legfontosabb különbség, hogy míg a mostani bloggerek többnyire szabad médiaviszonyok között dolgoznak, és nincs különösebb rizikója tevékenységüknek, a szamizdatkészítők mindig illegálisan, az állam által fenyegetve dolgoztak. A szamizdat nyilvánossága valóban az elsőtől vasfüggönnyel elválasztott „második nyilvánosságnak” számított, nem úgy, mint a blogok és a közösségi média mai világa.

Az illegális ezzel együtt nem feltétlenül jelentett illegalitást – merthogy pl. a Beszélő folyóirat szerkesztői minden egyes lapszámban megadták nevüket, címüket és telefonszámukat. Igaz, a nyomtatást viszont valóban a legnagyobb titokban, „föld alatt” végezték, hogy a lap elkészítése és terjesztése ne ütközzék akadályba.

szamizdat1.jpg

Maga a szamizdat szó Nyikolaj Glazkov szovjet költő játékos szóalkotása a sztálini időkből, a szama szibja iz datyelsztvá-t tömörítette a szamizdat kifejezésbe. Sok jelentése van: saját kiadású, én mint kiadó, énkiadó vagy önkiadott.

Mink András történész, az Blinken OSA Archivum kutatója (mindemellett kedves barátunk, a Magyar Helsinki Bizottság Egyesület tagja) a videó elején említést tesz a Moszkva–Petuski c. könyv tréfás előszaváról, amelyből kiderül, hogy az a könyv is szamizdatként jelent meg először („a könyv először egy példányban jelent meg, s az gyorsan el is fogyott”). Nos, ennek a regénynek a szerzője a legendás Venyegyikt Jerofejev volt.

inconnumatricak.jpg

Az Inconnu művészcsoport matricái a budapesti kulturális ellenfórumra 1985-ben

A szamizdatok szövegei többnyire a rendszerkritikus szándékkal íródtak, eleve a második nyilvánosság számára. De szép számmal akadtak olyanok is, amelyeket a hatalom kicenzúrázott, ezért ajánlotta fel a szerző „föld alatti” közlésre. Az egyik első magyar szamizdat könyv, a Kenedi János szerkesztette Profil például ilyen írásokból állt össze.

artpool.jpg

Galántai György művészeti szamizdatja

Műfajukat tekintve rendkívül színesek voltak az egykori szamizdatok. Hírek, riportok, politikai elemzések, vezércikkek, felhívások, petíciók, nyílt levelek, beadványok, külföldi és hazai regények, versek, memoárok, életútinterjúk, történeti dokumentumok, közgazdasági, szociológiai, irodalomtudományi, történeti, vízmérnöki, ökológiai szaktudományos közlemények vagy éppen eltitkolt nemzetközi egyezmények jelentek meg házilagos, kopottas kiadásban, rossz minőségű papírra nyomva sűrűn gépelt oldalakon. Mégis óriási jelentősége volt mindennek. Hatalmas űrt próbált betölteni, amit a cenzúra és a propaganda ütött az első nyilvánosságban. A szamizdat jelet adott arról a világról, amely a cenzúrától és a diktatúrától függetlenül és valóságosan létezett.

A szamizdatnak voltak testvér műfajai is. Az egyik ilyen a tamizdat. Ez olyan illegális kiadvány, amelyet nem a terjesztés színhelyén, hanem külföldön nyomnak, és valahogy becsempésznek az adott országba. Ilyenek voltak nálunk például a párizsi Magyar Füzetek. Aztán ott voltak az ún. magnitizdatok, többnyire magnószalagok orsós vagy kazettás magnókhoz, amelyekre szintén cenzúrázatlan hangfelvételek készültek. Ilyenek tekinthetők a magyar underground zenekarok (URH, Kontroll, Sziámi, Európa Kiadó, Neurotic, Balaton, Trabant, VHK stb.) másolatban terjedő „műsoros kazettái”, de például azok a nagy jelentőségű interjúk, amelyek ellenzékiekkel vagy politikai elítéltekkel vettek fel a Szovjetunióban, és műsort készítettek belőlük a nyugati rádiók és tévék. 

NEM ENGEDÜNK A '89-BŐL! Memóriafrissítés és ismeretterjesztés 30 részben. Minden hétre újabb és újabb info-bonbonok várhatók a rendszerváltásról, az összeomló régi és a felépülő új rendszerről. A Magyar Helsinki Bizottság sorozatának első része itt érhető el:

A Fidesz és az emberi jogok – 1989-ben

Orbán-beszéd az újratemetésen és a „nemzeti megbékélés” botránya - 1989-ben 

A nép a kormánnyal is szembeszállt a menekültek védelmében – 1989-ben

Új értelmet nyert, hogy megtanultunk olvasni – könyváradás 1989-ben

1989_nem_engedunk2.png

 

A bejegyzés trackback címe:

https://helsinkifigyelo.blog.hu/api/trackback/id/tr3014931812
süti beállítások módosítása