De tényleg olyan nagy a baj? Vajon az online világ térhódítása valóban végleg betett a könyvkultúrának? Vajon elveszett-e ez a kultúra?

Kénytelen vagyok a saját tapasztalataimból kiindulni, mint minden valamirevaló gondolkodó bölcsész. Aztán nyomban módosítani is rajta, mert – ebben az esetben – a saját legközvetlenebb tapasztalataim aligha mérvadók. Ugyanis a lányommal és a fiammal hetente járunk a könyvtárba, ők üdén csicseregve, én a könyveket cipelve (tizennyolc könyvet lehet egyszerre kivenni, és azt mi bizony kivesszük).

Odabenn sincs baj – érdekes megfigyelnem saját magamat, hogy mindig azzal a szorongással lépek be az épületbe, hogy úristen, megint csak mi leszünk, és gubancos bojtorjánt fúj majd a teli polcok között süvítő szél, és akkor nekem térdre kell esnem, sőt roskadnom, és elsiratnom a kultúrát… ehhez képest gyerekeket látok, nem is keveset, egyedül vagy szülővel, és olyan komoly kis arccal válogatnak, hogy öröm nézni. (Mellékszál: mindig érdekes nézni, hogy más mit válogat és hogyan, kis odafigyeléssel az egész életét meglátni – hát még ha a könyvtárban figyeljük meg őket!)

Mindenesetre ez a tapasztalat kedvező volta ellenére mégsem mérvadó.

Lássuk, milyen az, amikor egyedül megyek könyvtárba! Hm, lehet, hogy rossz (jó) helyre járok, de ott is mindig tele van, a legkülönbözőbb korosztályok képviseltetik magukat a helyre kis szemüvegüket igazgatva, lapozgatván. (Emlékeznek ugye a Mr. Bean-kisfilmek könyvtáras jelenetére, ahol a derék úr azzal a céllal érkezik a csöndre oly kínosan ügyelő könyvtárba, hogy egy szép iniciálés könyvből egy grafikát hártyapapír segítségével kikopírozzon: mindenkinek tud nyújtani valamit a könyvtár.)

A megilletődött csönd úgy hozzátartozik, mint könyvhöz a könyvtár által újrakötött borítója (miután az eredeti levált a sok használattól). Gondoljunk csak a viccre, amikor valaki a könyvtárban harsány hangon kér hamburgert, és mikor fölpisszegik, hogy „Uram, ez egy könyvtár!”, már jóval halkabban, egyenesen suttogva kér – még rá is hat ez az aura.

Szóval szerintem nincs baj, egyáltalán nincs.

Az egyetemi, iskolai és kistérségi könyvtárak is virulnak, élnek (kárhozandó hobbim, hogy ahol csak megfordulok, betérek a helyi könyvtárba kicsit körbeszimatolni), valahogy mindig megtalálja a közönségét a könyvtár. Mindig is tudomány volt a könyvtártudomány, de mára utolérte és felvette a versenyt a digitális kultúrával, sőt sikeresen beemelte és beépítette a kínálatába. És ez nemhogy nem pusztította el, hanem egyenesen megerősítette.

Arra jutok itt lassan, hogy elképzelhető: rossz a megközelítés.

Nem az egész népességre vetítve kellene vizsgálni a könyvtárlátogatási számokat, hanem csak a népesség egy töredékére nézve. Ne feledjük, a könyvtárak, a könyvtárak látogatása mindig is a szellemi felső tízezer, az elit kiváltsága, hobbija, szenvedélye és élete volt, nem pedig mindenkié. Persze ezt tudva sem szabad lemondani mindenkiről, mert csak így jöhet el az idő, amikor a hamburgeres fickó is megilletődött hangon kiveszi élete első könyvtári könyvét – és megváltozik az élete.

Rendezvények minden korosztálynak

Szeptember 30. és október 6. között tartják az országos könyvtári napok eseményeit a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával, immár 14. éve. Idén több mint kétezer könyvtár hatezernél is több eseményt kínál különböző témákban, minden korosztálynak egy héten át. Ezúttal a könyvtárak az emberekért fognak össze, felhíva mindannyiunk figyelmét arra, hogy felelősséggel tartozunk a Földért. Naponta más témában lesznek előadások, beszélgetések, játékok, kiállítások a legkisebb településektől a fővárosig. A közel ezer meghívott vendég között számos természetvédő, ökológus, etológus, szakmérnök, fizikus, túravezető, író, zenész és színész szerepel.