A hittantanár nénit mindenki szereti. Ő az az aranyos személy, aki megtanít gyerekdalocskákra a Jézuskáról, és aki arra ösztönöz, hogy járjunk templomba, pecsételtessük le a füzetecskénket a tisztelendő bácsival, ami igazolja a jelenlétünket. Meg aztán játszunk is sokat, és elvisz fagyizni. De hogy tudományos szinten kezdjen foglalkozni teológiával, sőt még bele is ártsa magát a férfiak dolgába, ezt azért nem annyira szeretjük errefelé. Hogy is van ez?
(Bartha István lelkész interjúja Perintfalvi Rita teológussal a 2017. október 29-31 között a Balassagyarmati Evangélikus Egyházközség által szervezett reformációi konferencia kapcsán.)
P.R.: Én jómagam a feminizmus teológiai változatával, azaz a feminista teológiával foglalkozom, ezért a kérdést innen indítva szeretném megválaszolni. A feminista teológia az 1960-as évek vége felé vált jelentős teológiai irányzattá. Ez tulajdonképpen a női emancipációs törekvések megjelenését jelenti egy olyan tudományterületen, amely mintegy kétezer esztendeig szinte kizárólagos férfidominancia alatt állt, persze kivételek minden korban akadtak. Kialakulásának hátterében az a női tapasztalat áll, amelynek – a hagyományos teológiát és egyháztörténelmet kritikus szemmel vizsgálva – arra a megállapításra kellett jutnia, hogy
a nők tömegei lényegében majdnem két évezreden keresztül ki voltak zárva a teológia tudományának gyakorlásából, az egyházi törvényhozásból, a döntéshozatalból (pl. pápaválasztás), a közösségek vezetéséből, a misszió gyakorlásából és az egyházpolitika bárminemű befolyásolásából. Éppen ezért ennek a teológiai gondolkodásnak a középpontjában a hagyományos istenképek, vallásos intézmények és gyakorlatok megkérdőjelezése áll, mégpedig sajátosan feminista perspektívából.
Nem könnyű pontosan meghatározni, hogy mi is az a feminista teológia, illetve sokan félreértik vagy félremagyarázzák mibenlétét. Hedwig Meyer-Wilmes fogalmazza meg világos módon a Zwischen lila und lavendel című írásában, amikor azt hangsúlyozza, hogy
a feminista teológia nem női teológia és nem is a nő teológiája, hanem „a feminista módon gondolkodó és feministává lett nők teológiája, akik a vallásos patriarchátust igyekeznek felismerni, megnevezni, kritizálni, valamint leküzdeni mind a társadalomban, mind pedig az egyházakban és az emberek közti együttélésben. Ez nem egy nemhez kötött, hanem a nemiséget problematizáló teológia.”
Egyébként a II. Vatikáni Zsinat idején sokan reménykedtek abban, hogy el fogják törölni a cölibátust – vagy legalább alternatívvá teszik –, és nők is tölthetnek be papi tisztséget, de ezek a változások azóta sem történtek meg. Sokan akkor épp emiatt hagyták el az egyházat. De
az utóbbi időben ismét előkerült a nők helyzetének témája, Ferenc pápa azt is kimondta, hogy az egyházon belül növelni kell a nők mozgásterét, illetve jelenlétüket erősíteni kell ott is, ahol döntések születnek, legyen szó akár az egyházi, akár a társadalmi életről.
Azért addig még ő sem mert elmenni, hogy komolyan elgondolkodjon azon, hogy egy nő is lehessen pap, ám nemrégiben felállított egy teológiai bizottságot, amely a női diakonátus kérdéskörét fogja tanulmányozni. A mai katolikus egyházban ugyanis az egyházi rendnek három fokozata van: püspökség, áldozópapság és diakonátus. Az egyháztörténelem első kb. 900 évében nők is lehettek diakónusok, aztán ezt a gyakorlatot visszaszorították, most viszont elképzelhető, hogy idővel az egyházi rend legalsó fokát újból nők is betölthetik. Persze addig még sok teológiai és egyházpolitikai csatározás várható.
B.I.: Mi az a felszabadítás teológia?
P.R.: A felszabadítási teológia az 1970-es évek Latin-Amerikájából indult el, egy olyan kontextusból, amelyet az érintett országok katasztrofális belpolitikai helyzete, szociális egyenlőtlenségek, a lakosság túlnyomó részének nyomora, és a katonai diktatúrák kegyetlenségei jellemeztek. Ahol minden reformkísérletre durva erőszak és még erősebb elnyomás lett a válasz. Így az egyre súlyosbodó helyzet az ún. „piszkos háborúhoz”, majd forradalmakhoz vezetett a térség számos országában. Ennek következtében 1970-1980 között mintegy 50 ezer embert gyilkoltak meg, 350 ezer embert nyilvánítottak „eltűntnek”, és mintegy 400 ezer embert tartottak fogva politikai okból.
Jóllehet a katolikus egyházi hierarchia jelentős része kollaborált az elnyomó rezsimmel, az „oltár és trón” szövetségében támogatta a diktatúrát, ha az „kereszténynek” és „kommunistaellenesnek“ mondta magát, mégis teológusok, papok, püspökök egy csoportja megtapasztalva a nyomort, az elnyomást, a jogfosztottságot és a rendőrállamot, az ellenállást és a szegényekkel való szolidaritást választotta.
A felszabadítási teológia névadója: Gustavo Gutiérrez (1928-), perui származású katolikus pap, domonkos szerzetes, főiskolai tanár. Aki szerint
egy újfajta teológiáról van szó, egy kritikus reflexióról a megélt hitről, mégpedig az igazságtalanság, a szenvedés és szükség megtapasztalása közepette. Jézus felszabadító gyakorlatának követése a lényege, amely a világ hatékony megváltoztatását célozza (Máté 25,31: Éhes voltam, és adtatok ennem. Szomjas voltam, és adtatok innom. Nem volt ruhám, és felruháztatok.). Vagyis nem korlátozódik arra, hogy a világot pusztán gondolatilag kutassa, hanem tényleges változásokat akar.
A történelem és saját kora rengeteg ártatlan szenvedőjét látva Gutiérrez is felteszi a kérdést, hogy „hol marad ilyenkor Isten?” A választ Jób történetében találja meg, és azt hangsúlyozza, hogy Isten nem hagyta el az ártatlanul szenvedő embert, hanem együtt-szenved vele, pontosan ismeri azok szenvedését, akik igazságtalanul gyötrődnek. Jób könyve tanúságot tesz arról, hogy mások szenvedését komolyan kell vennünk és szolidárisnak kell lennünk velük, nem úgy, ahogy azt Jób barátai teszik, akiket Jób keményen elutasít: „Nyomorúságos vigasztalók vagytok mindnyájan! Vége lesz-e már az üres beszédnek?”
Gutiérrez szerint Isten a szegényeket előnyben részesíti, irányukba részre hajlik.
Azaz az opció a szegényekért nem más, mint a szegényekkel való „barátság” Isten kedvéért. Ki is a szegény? A jelentéktelen, a másik? A felszabadítási teológia a kezdetektől figyelembe vette a szegénység különféle dimenzióit, vagyis nem szűkítette le azt az amúgy nagyon lényeges gazdasági szempontokra. Így mindenki szegény, aki „jelentéktelen”, valamilyen szempontból a társadalmi élet peremére szorult, olyasvalaki, aki nem kapja meg az őt emberként megillető jogai teljességének elismerését, akire még csak „személyként” sem tekintünk.
Akiknek nincs társadalmi vagy egyéni súlyuk, akik kevésbé számítanak a társadalomban vagy az egyházban, szinte láthatatlanok. Ilyenek például a nők, akikre hosszú évszázadokon keresztül, mint „másra, a másikra” tekintettek. A történelmet nem a nők szempontjából írták és olvasták (his-story), ezért most a történelmet újra kell olvasni (her-story). Ami nem pusztán intellektuális gyakorlatot jelent, hanem azt, hogy
újra kell formálnunk a történelmet, hogy a nőknek is helye, tere legyen benne. Ugyanez vonatkozik a bőrszín szempontjából a „másra” és ennek a gondolatnak az ívén születik meg a black theology, vagy a szexuális kisebbségek „másságára” és akkor pedig megérkezünk az ún. queer theology-hoz. Közös jellemző, hogy csakis a lustaságtól, előítéletektől és kritikátlanul elfogadott kategóriáktól megszabadított tekintettel fedezhetjük fel a másikat.
Nem elegendő azonban az, hogy a szegényt a maga sajátos „más” valóságában elfogadjuk és elismerjük, ennél többet kell tennünk, fontos, hogy a felszabadítás gesztusaként konkrét módon elköteleződjünk mellette. Ezt követeli meg tőlünk a szolidaritás etikája.
(Folyt köv.)
