„Több órát is képes vagyok virtuális valóságban tölteni”
Olyan még nem volt Magyarországon, mint ami most történik: először mutatnak be VR-filmeket egy fesztiválon. Meg is néztünk néhányat a kínálatból, a kurátorok pedig elárulták nekünk, hogy szerintük van-e jövője a VR szimulátorokra készített dokumentumfilmeknek, lesz-e valaha VR-Oscar, miért nem remekelnek a műfajban a magyarok, és hogy vajon tömegesen menekülünk-e majd VR-szemüveg mögé a valóság elől.
Egyik pillanatban még a Code&Soda szoftverfejlesztő cég fehér falú irodájában vagyunk egy budapesti albérletben, a másikban pedig már egy fallúdzsai házban Irakban. A ház egy polgárháború sújtotta övezetben áll, Fallúdzsa volt az első iraki település, amelyet az Iszlám Állam fegyveresei 2014-ben elfoglaltak. A várost két évre rá szerezte vissza az iraki hadsereg, és az elmenekült emberek elkezdtek visszaszivárogni az otthonaikba.
Így tett Ahmaied családja is, akiknek most betekintünk a házába. Bejárjuk a konyhát, felmegyünk a háztetőre, ott vagyunk a családdal, miközben vacsoráznak. Szabadon mozgunk abban a térben, amely valaha ezeknek az embereknek szeretett otthona volt, most meg inkább csak egy a háborúba beleremegett épület, egy potenciális aknamező. Idegenvezetőnk maga Ahmaied, aki könnyekkel küszködve beszél nekünk arról, hogy ölték meg a fiát, és hogy milyen érzés rettegni a saját otthonodban, mert az alá lehet aknázva, az utcákon pedig elrejtett robbanóeszközök téphetnek cafatokra bármelyik pillanatban. Aztán jön egy robbanás, majd a fehér, süketítő csönd, és hamu hull az égből.
Körülbelül 20 percet töltünk Ahmaiednél, majd levesszük a headsetet, és újra “biztonságban”, a budapesti irodában vagyunk. Az Otthon a háború után című VR-dokumentumfilm a saját szekciójában az idei Verzió filmfesztivál egyik slágerprodukciója, egy olyan élményt tapasztalhatunk meg általa, amelyre alig lenne egyébként lehetőségünk.
Különösen izgalmas benne, hogy az iraki családot fotogrammetrikusan szkennelték a térbe, azaz a filmben nem videojáték-esztétikával készült, kitalált karaktereket láthatunk, hanem élő embereket, akiket háromdimenzióban digitalizáltak. A filmben tudunk valamennyire mozogni is, a kezünkbe adott kontrollerekkel pedig “teleportálhatunk” egyik helyiségből a másikba.
A világ egy csótány szemével
A héten kezdődő Verzió az első olyan filmfesztivál Magyarországon, ahol VR-filmeket is mutatnak a közönségnek – méghozzá nem gyerekekre szabott alkotásokat, hanem az iraki filmhez hasonló, dokumentumfilmes attitűddel készült produkciókat válogattak össze a kurátorok. Kilenc alkotás került a programba, és ezek viszonylag átfogó képet mutatnak arról, hogy mit is képes ma kezdeni a dokumentumfilmezés a virtuális valósággal.
Láthatunk például kevésbé interaktív, kizárólag 360 fokos alkotásokat, amelyeket ülve is végig tudunk nézni, mert ilyenkor nincs más dolgunk, csak a fejünket mozgatva élvezni a film nyújtotta teljes körpanorámát. A szekció egyik kurátora, a MOME doktori hallgatója, Bakk Ágnes Karolina szerint azoknak, akiken soha nem volt még VR-szemüveg, érdemes egy ilyen filmmel kezdeniük:
a 360-as videó a kapudrog a virtuális valóságba.
Aztán jöhetnek a nézőtől nagyobb aktivitást igénylő produkciók, amelyek már egyfajta átmeneti zónát képeznek a film és a videojátékok között. A fesztiválon a legnagyobb élményt valószínűleg a cseh Átváltozás VR adja majd, mert itt szenzorok is lesznek rajtunk, és a csótánnyá változott Gregor Samsának a bőrébe bújva, egy bogár lehetőségeivel és limitáltságával mozgunk majd abban a szobában, amelyet Kafka regényéből ismerhetünk.
Eltávolodva egy kicsit a dokumentumfilmes vonaltól, kapunk némi ízelítőt abból is, hogy milyen a belemerülés egy művészibb, absztraktabb virtuális világba. Felér például egy enyhébb tudatmódosító szer hatásával az az élmény, amelyet a -22.7°C című film által megtapasztalhatunk. Itt a grönlandi fagyos táj változik át egy pszichedelikus látomássá, és az űrbéli jégcsapok közötti lebegés vagy a Föld magmájába zuhanás – saját tapasztalatból mondjuk – egy napig is kitartó endorfinlöketet ad az agynak.
És hogy a virtuális valóságmegtapasztalásokban mennyire fontos a hangdizájn, arra is jó példa ez a film: egy francia DJ, Molécule rögzítette hozzá, majd gyúrta elektronikává a sarkkör hangjait.
Hát film egyáltalán az ilyen?
Bár a Verzión bemutatott VR-filmek rövidsége is azt mutatja, hogy az alkotók egyelőre inkább csak kísérleteznek a technológia lehetőségeivel, a VR önmagában már meghaladta a kísérleti fázisát, “nagyon is él és virul, iparágak használják” – mondja Szabó András, az újabban VR-tartalmakat is fejlesztő Code&Soda alapítója, a szekció másik kurátora.
A videójáték-iparon kívül a virtuális valóságszimulációk minden olyan egyéb területen is jól jönnek, ahol a valóságban sokkal bonyolultabb vagy veszélyesebb lenne megteremteni egy adott szituációt. Használja a kutatóvilág, beszivárgott az oknyomozó újságírásba, az oktatásba, tréningekre. Bakk Ágnes szerint a VR a vállalati szférában is megjelent már: VR-szimulációk segítségével gyakorolják, hogy kell könyörületesen kirúgni az alkalmazottakat. A poszttraumás stressz szindróma kezelésének is egy új módja, hogy a virtuális valóságban, szakmai felügyelet mellett idézik meg a beteg számára a traumát okozó eseményt, de tériszonyt is kezeltek már VR-szimulációval.
A filmvilág számára nagy kérdés, hogy maga mögé utasítva a 3D-t, az iMAX-et, a 4DX-mozit és társaikat, valóban a virtuális valóság közvetlen, egyes szám első személyű megtapasztalása-e a jövő (immerzív élmény), vagy a VR egy filmes zsákutca inkább. Továbbá esztéták agytekervényeit megdolgoztató kérdés az is, hogy lehet-e még egyáltalán filmeknek nevezni ezeket az alkotásokat?
A kurátorok szerint például nem a panorámafilmeké a jövő, mert annyival nem nyújtanak többet, mint a sima szélesvászon.
“Dramaturgiai fordulatként, a 360 fokos VR-filmek specifikusságaként emlegetik azt, hogy a néző gyakorlatilag a szereplő koponyájában van, vagy egy szellemként, egy voyeurként van jelen a filmben. Csakhogy mégis vezetik a tekinteted, hiszen, ha oldalt mozog egy pont, akkor automatikusan oda fogsz nézni. Ilyenkor nagy valószínűséggel nem történik semmi jelentős a hátad mögött. Az ilyen filmek is valójában passzív befogadást igényelnek” – mondja Bakk Ágnes.
Az ennél interaktívabb VR viszont már nagyobb fokú szabadságot ígér a befogadó részére, mint a hagyományos filmek, és ezért a kurátorok úgy gondolják, hogy a VR-film mint kifejezés, eleve értelmetlen, és helyette inkább a VR-élményt kellene használnunk. Bakk Ágnes hozzáteszi, hogy – szemantikai dilemma ide vagy oda – szerinte belátható időn belül lesz saját rangos filmes díja a VR-alkotásoknak, de valószínűleg nem az Oscar kategóriáit fogják elsőként bővíteni, mert inkább Cannes az, ahol egyre erősebb a VR-szekció.
A Verzióra egy magyar VR-film sem jutott be, pedig a kurátorok kifejezetten a közép-európai régióra fókuszáltak a válogatáskor, de nem igazán hemzsegnek itthon a VR-artistok. Ez egyrészt azért van, mert még nem alakultak ki az intézményi keretei a műfajnak. Míg a lengyeleknél már van állami szándék a VR-produkciók felfejlesztése mögött (sőt, Krakkóban már gyerekközönségre kalibrált VR-mozi is működik, egy színházi társulás pedig szintén ezzel a technológiával kísérletezik), itthon sem a Filmalap, sem az NKA nem hirdetett még VR kategóriában pályázatot, és ahogy Bakk Ágnes mondja, a művészeti oktatásban is épphogy csak megjelentek a kezdeményezések.
Azt is látni kell viszont, hogy a világban és Magyarországon is egyelőre elég szűk az a platform, ahova a nem játékiparból érkező alkotók tömegével tudnák gyártani a munkáikat,
mert hát VR-szemüvege azért még mindig inkább nincs az embernek, mint van.
Szabó András szerint “az elsődleges felvevő közege a VR-filmeknek a fesztiválközönség”, és amíg nincsenek kifejezetten VR-szemlék az országban, azaz nincs kereslet, addig a kínálat sem lesz nagyobb.
Ugyanakkor egy VR-vetítést megszervezni körülményes dolog és nem is biztos, hogy megéri: be kell hozzá szerezni a drága eszközöket, viszont nem lehet egy filmre több száz ember beültetni. A Verzión is egy bizonyos filmet egyszerre csak ember tud majd megnézni.
A vetítések a Trafóban lesznek, és egy óra alatt egy résztvevő 3-4 filmet tud megtekinteni egy a számára kijelölt, néhány négyzetméteres területen, ahol majd szabadon mozoghat. “Körülbelül óránként húsz ember juthat be így egy VR-sessionre” – mondják a kurátorok. Hozzáteszik, hogy lesznek a helyszínen segítők, akik majd a fejünkre applikálják a szemüveget és segítenek eligazodni a kezdőknek. Az esetleges rosszulléttől nem igazán kell tartani, de ha valaki az ilyesmire különösen érzékeny, az bármikor egy pillanat alatt lekaphatja a headsetet.
Leszünk-e valaha VR-emigránsok?
A filmeken túlmutató, tágabb és egyre aktuálisabb kérdés az, hogy milyen szerepet tölt majd be a virtuális valóság a közeli jövő emberének életében (itt ajánlanánk az erről szóló Spielberg-filmet, a Ready Player One-t). Vajon tömegesen fognak az emberek a virtuális valóságba menekülni, miután a környezetünket teljesen tönkretettük? Vajon egérutat jelent majd a VR a kapcsolati problémáink elől is? A kérdéseket még lehetne sorolni.
Mint ahogy addiktívak lehetnek a videojátékok, az internethasználat, és a videojáték-függőség most már hivatalosan is mentális zavar, úgy nyilván rá lehet csúszni a VR-ra is.
A kérdés itt elsősorban inkább az, hogy mennyire erős “szer” a VR, és ha veszélyt jelent, akkor jelent-e veszélyt a videojátékos szubkultúrán kívül is?
“Több órát is képes vagyok virtuális valóságban tölteni” – vallja be például Szabó András. Szerinte viszont az élő szociális kapcsolatokat maximum pont akkora mértékben veszélyeztetik az ilyen szimulációk, mint amekkora mértékben mondjuk, a Facebook. “Ráadásul azt látom, hogy most mindenki azon dolgozik, hogy a VR egy szociális eszköz legyen. Egyre inkább működik az, hogy egyszerre például 15-en játszunk egy közös és interaktív virtuális térben” – teszi hozzá.
A fejlesztő szerint a VR headsetek kényelmetlensége miatt egyelőre nehéz elképzelni, hogy viszonylag hamar tömeges virtuális meneküléshullámnak legyünk tanúi.
Azt szeretném, hogyha lenne egy VR-kontaktlencsém, és elég lenne csak rágondolnom, hogy most egy virtuális térben legyek. Vagy teszem azt, arra gondolnék, hogy a barátommal szeretnék beszélgetni a saját szobámban, és megjelenne egy augmented reality ember, akivel beszélgethetek. Ezek szép álmok, de egyelőre az van, hogy fel kell a fejedre rakni egy olyan dolgot, ami nehéz és amibe beleizzadsz.
Még több Élet + Stílus a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
