Tizenhat éve, egyetemi hallgató koromban írtam egy szemináriumi dolgozatot egy hasonló jelenség kapcsán, Lázár Ervin A hétfejű tündér című mesegyűjteményéről. Bölcsésztanári szakra jártam, és a képzésnek része volt egy jelentős mennyiségű pedagógiai és pszichológiai kurzus. Tanultunk például fejlődéslélektant, hogy leendő tanárokként tudjuk, a gyerek mely életszakaszban milyen jellegű ismeretanyag befogadására képes.

Azon döbbentem meg akkor, hogy a könyvet néhány óvodában kötelező olvasmánnyá tették. Igen, volt ilyen 2004-ben, és a világ alakulását látva ma is van. A szülőknek fel kellett olvasniuk a csemetéjüknek bizonyos meséket, hogy aztán az óvónénik elmagyarázhassák a gyerekeknek, hogy mi is valójában a tanulsága a bennük foglalt történeteknek.

Lázár Ervin meséi mindig is taszítottak – a címadó mese, A hétfejű tündér különösen. Nem értettem, miért zavarja össze a gyerekeket valaki azzal, hogy egyetlen ellentmondásos semmilyen-karaktert formál a hétfejű sárkányból és a jó tündérből. A gyerekeknek abban a korban, amikor meséket hallgatnak vagy már épp olvasnak, szükségük van egy biztos értékrendre, amelyben a jó és a rossz különválik, és a jó győz.

Ez alapozza meg a világlátásukat, a stabil értékrendjüket. Mindezt megerősíti a mesekutatás, de a pszichológia és annak a fejlődéslélektan-ága is.

A fejlődéslélektan legtöbbet hivatkozott kutatója, Jean Piaget számos kísérletet követően az életkori szakaszok alapján sávokat határozott meg, amelyek jellemzik a gyerek fejlődését, illetve megmutatják, mire képes az adott időszakban. Számunkra a közbülső szakaszok érdekesek, hiszen Piaget a 2-től 7 éves korig tartó szakaszt „műveletek előttinek” hívja, 7 év fölött vannak a „műveleti”, 11 éves korig a „konkrét”, utána pedig a „formális szakaszok”. Tehát a gyermek 7 éves koráig nem képes absztrakciókra, elvonatkoztatásokra, bonyolult fogalmi társításokra; épp ezért van az, hogy eddig a korig kell megalapozni a stabil értékrendjét.

hirdetés

A népi bölcsesség is ezt tartja. Több nép közmondásaiban előfordul, hogy abból válik derék ember, akinek megvan az első 7, otthon töltött éve.

Magában a könyvben van is egy árulkodó jel: Lázár Ervin mesekönyveit többnyire 9 éves kortól ajánlják. Miért éppen 9 éves kortól? Ez Piaget-nél a konkrét műveleti szakasz közepe, más szerzőknél kissé más vagy árnyaltabb a felosztás, de érdemes utánaolvasni, mit tud akkor a gyerek. Mindenesetre ebben az életkorban tud összerakni már jól ismert, begyakorolt fogalmakat, de még nem képes egy magasabb, absztrakt értelmezésre, így kritikára sem. Érdekesnek, viccesnek találja, hogy egyszer csak a sok jó tündér és még több hétfejű sárkány után (akik már a könyökén jönnek ki) itt egy remek lelemény, a hétfejű tündér. Azt hiszi, valami újat, érvényeset kapott, de valójában nem, ez csak egy öncélú és zavaró társítás. Van némi humor is benne, hiszen össze nem illő dolgok társulnak, de ennél nem történik több – s ha mégis történik, az csak még rosszabb. „Hogy kerül a csizma az asztalra?” – értékeli az össze nem illőséget a népi szólásmondás.

Tehát látszólag igazolva vagyon az, hogy jó ez a mese, mert a 9 év fölötti gyerekeket már megnevetteti. Ez a kis vicces mozzanat azonban fogalomzavart és értékvesztést eredményez. Sok jó mese tanulságát rontja el a „hétfejű tündér” és sok más képtelen alakzat. Ez a zavar a 9 évesnek, de a 11 év fölöttinek, sőt a felnőttnek se jó; már csak az a kérdés, hogy akkor viszont miért teszik kötelezővé az óvodában… A 9 éves korhatáron egyébként még Esterházy Péter is fennakadt, aki Az elefánycsonttoronyból című könyvében, egy publicisztikai írásában meg is bírálta Lázár Ervin meséit. Esterházy nem arról híres, hogy a tiszta stílus és az etika őre lenne, hiszen maga is összezavarta az olvasóit öncélú vagy nagyon is célzatos képzettársításokkal,

de ő legalább felnőtteknek írt, nem védtelen gyerekeknek, akik már az óvodában megkapják az érzékenyítést – és nem érzékelik az „érted haragszom”-elv pozitív kicsengését.

Akkor sem, amikor az író megmagyarázza a bizonyítványát az „Így gondozd a magyarodat” szennyáradata és az őszödi böszme „igazságbeszédének” megvédése alkalmával.

De nézzük, mi a gond Lázár Ervin meséivel az egyes képtelen társításokon túl, amelyek szószerkezetekben, szóösszetételekben jelentkeznek! Esterházy is megjegyzi, hogy Lázár egyes meséi hagyományosak, valami értékelhető tanulsággal, mások pedig teljesen zavarosak. Ez pedig még inkább fokozza a veszélyt, mivel a gyanútlan szülőknek esetleg nem tűnik fel, hogy egy-két hagyományos, értékre nevelő mese mellett ott vannak a képtelenek, a relativizálók. Az A féreg című mese talán a legelborultabb. Az olvasó nyomban rájön, hogy ez a Nagyapó répája című (orosz) népmese parafrázisa, csak Lázár változatában – répa helyett – egy férget kellett volna a szereplőknek kihúzniuk (nem sikerült nekik).

Minő zavart okoz ez a fejekben! A féreg népnyelven mindenféle kártékony állatot jelent; lehet a hengeres testű, gilisztaszerű élőlény, de akár kígyó, béka, egér, veszett farkas is. A lényeg tehát az, hogy valamiféle kártékony állatról van szó. Kérdés, hogy miért is kellene a többi, döntően rokonszenves állatnak kihúznia a fából a beszorult férget? Már ez értelmezhetetlen egy gyerek, de hozzátenném, egy felnőtt számára is. Mivel a mesék az érzelmekre hatnak, és a jó-rossz párharcáról szólnak, nehezen eldönthető, hogy akkor a gyerek – illetve a felnőtt – örüljön-e vagy sem, hogy végül nem tudták kihúzni a férget? Ha az a féreg olyan undok és kártékony, akkor talán jó, hogy ott maradt, na de akkor az állatok miért próbálták meg kihúzni? Erre semmilyen magyarázat nincs a mesén belül, de nem is lehet. Ráadásul ez a mese kudarccal zárul, ami akkor is rossz élmény lenne, ha egy rokonszenves kis mókust nem sikerülne megszabadítani a fogságából.

Azt hiszem, ez a két példa kiválóan szemlélteti azt a problematikát, amely egyébként nem csupán a meseírók, de általában a művészek csapdája is.

Akinek nincsenek igazán jó ötletei, az variál. Összerak képtelen dolgokat, másokat megfordít, és azt hiszi, valami újat és érvényeset talált ki, pedig nem.

A megfordítás a legegyszerűbb megoldás, de egyben csapda is, mert megfordítani lehet időben és térben – térben több tengely körül is, más-más szempontok szerint, és a megfordításnak is vannak megfordításai. Az ember ezt a poétikát követve azonban egy idő után elveszti a fonalat, és megérkezik a káoszba.

Azért tekintettem vissza a Lázár Ervin-féle mesékig, hogy rámutassak, hogy az alkotót, de még az olvasót is milyen könnyen lépre csalja a nagyot akarás poétikája. A kevélység-kórság okozza, hogy valaki akkor is ír valamit, ha éppen nincsen igazán jó ötlete – variál, megfordít stb., de nem lesz belőle semmi érvényes, csak zavar, illetve ezen a vonalon haladva: káosz. Tehát ne tévesszen meg senkit, hogy valaki viccesnek találja a hétfejű tündért és a fába szorult féreg ki nem mentését. Ők azok a gyerekek, akik épp elérték a fejlődésük műveleti szakaszát, és épp szórakoztatni kezdi őket egy-egy szokatlan, bár öncélú képzettársítás. De ide tartoznak azok a felnőttek is, akik bizonyos szempontból megrekedtek a fejlődésük „konkrét” műveleti szakaszában; még mindig viccesnek találják a képtelen alakzatot, és még nem képesek rá (sőt, már nem is lesznek), hogy az egész öncélúságát, romboló voltát felismerjék.

Léteznek tehát ilyen hasznos idióta írók és olvasók, akiket a konzumidiótákat kitermelő gazdasági háttérhatalom fel tud használni saját céljaira.

Akik még vagy már nem értek el a formális műveletek szakaszába, illetve a kritikai reflexiónak egy szintjére, vagyis az arányosság és a fokozatosság józan paraszti ésszel is belátható állapotába, azokkal bármi elfogadtatható, még az is, ami a saját érdekükkel szemben áll. Például az az elképzelés, hogy a gyerekek szexuális nevelését már az óvodában el kell kezdeni – és hogy az LMBTQ-s példákkal való türelemre-toleranciára nevelés valami jóra visz.

A butítás és az érzékenyítés már rég folyik, és mint a filmek esetén az Oscar-jelölés szabályainak kihirdetésével, a romboló propaganda a mesekönyvpiacon is szintet lépett. Ugrott.

Deák-Sárosi László
Phd, filmesztéta, költő, a Magyarságkutató Intézet tudományos munkatársa

Kapcsolódó, olvasásra ajánlott írásunk:

Azonnali rendszerváltásra van szükség a filmművészetben! – Deák-Sárosi László filmesztéta a Vasárnapnak