A könyvátkok (amelyek az idők folyamán aztán egyszerű tulajdonosi bejegyzésekké szelídültek) gyakorlatilag egyidősek magukkal a könyvekkel. Egészen az ókorig visszavezethetők; a legelső könyvátkot Assur-bán-aplinak, Asszíria királyának tulajdonítják, aki Kr. e. 668 és 631 között uralkodott, és a ninivei könyvtár állományát próbálta védeni a bejegyzésekkel. A király a birodalom egész területéről összegyűjtötte az ékírásos táblákat, a tudomány, az irodalom, a gondolkodás termékeit. Jelenlegi tudásunk szerint ez a könyvtár volt a világ első szisztematikusan rendezett gyűjteménye.

Lebilincselő iromány

A középkorban, mikor még hihetetlen munkát jelentett akár egy vékonyabb kis kötet megírása, bekötése is, ezeket a rendkívül értékes könyveket igyekeztek minden elképzelhető módon megóvni, és elriasztani a potenciális tolvajokat. A nagyobb kolostorokban akár egy tucat másoló is dolgozhatott, egy átlagos másoló nagyjából három-hat lappal végezhetett egy nap, így például a Biblia lemásolása körülbelül egy évet vehetett igénybe.

A szerzeteseknek ugyanakkor semmilyen beleszólásuk nem volt abba, milyen könyvet és mekkora részben kell lemásolniuk – ha nemtetszésüket fejezték ki, előfordult, hogy nem kaptak bort, esetenként vacsorát sem. Egy különösen drasztikus esetben pedig a munka visszautasítása azzal járt, hogy a szóban forgó szerzetest egyszerűen az asztalához láncolták, míg be nem fejezte a rá kirótt másolnivalót.

Az első szerzői jogi eset

Ilyen körülmények és nehézségek közepette, melyekkel a könyvek létrehozása járt, nem csoda, hogy sokakat megejtett egy-egy könyv eltulajdonításának lehetősége. Az egyik leglenyűgözőbb könyvlopás (és az első szerzői jogi esetként elhíresült történet) a VI. században, Írországban esett meg, mikor még az is sikkasztásnak minősült, ha valaki engedély nélkül másolt le egy könyvet; Columcille pedig pontosan ezt tette. A történet különböző változatokban maradt fent, az egyik szerint Columcille kölcsönkapott egy zsoltároskönyvet a tanárától, Szent Finniantól, amelyet lemásolt magának. Amikor Finnian tudomást szerzett erről, természetesen nemcsak az eredeti példányt követelte vissza, hanem a másolatot is. Az ügy végül a király elé került, aki Finnian javára döntött, hiszen „a borjúnak a tehénnel kell mennie”, vagyis a másolat összetartozik az eredeti dokumentummal. Columcille és követői azonban nem adták fel ilyen könnyen – csatába vonultak a könyvért, miután is száműzetés lett a sorsuk.

Ezen kívül is számos olyan esetről tudunk, mikor az életével fizetett valaki egy könyv elpusztításáért vagy ellopásáért. A XII. században például egy angol tanító, miután a közeli apátságból kikölcsönzött könyvei megsemmisültek a háza leégésekor, felajánlotta, hogy hátralévő életében szerzetes lesz, vezeklés gyanánt. Mikor 1525-ben Toulouse-ban elégették egy tudós könyveit, a tetteseket felakasztották − a középkor vége felé több közösségben is halálbüntetéssel sújtották a könyvlopást.

Hollók fognak lakmározni

A kolostorok is több módszerrel próbálták védeni értékes tulajdonaikat: az asztalhoz vagy a falhoz láncolták a könyveket, biztosítéknak cserekönyvet kértek a kölcsönzésért, de Leslie Arnovick szerint ebben a babonás időszakban a legnagyobb védelmet a könyvekbe írt átkok jelentették. Ezek meglehetősen sokfélék és esetenként igencsak érzékletesek voltak, attól kezdve, hogy a hóhér fogja fellógatni a tolvajt vagy a vandált, aki megrongálta a könyvet, azon át, hogy hollók fognak lakmározni a szeméből, egészen odáig, hogy a pokol tüzében fog elégni.

A legnagyobb visszatartó erővel bíró sorok azok voltak, melyek az egyházból való kiátkozást helyezték kilátásba lopás esetén. Az angol szakirodalomban gyakran találkozhatunk az anathema kifejezéssel. Az anathema maga is átkot jelent szó szerint, a helyzet azonban ennél bonyolultabb – az anathema szorosan összefügg az egyházból való kiközösítéssel, ugyanakkor több is annál. Magyarul talán úgy lehetne megfogni a különbséget, ha egymás mellé tesszük a kiközösítés és kiátkozás szavakat. A kiátkozás régebben szinonimája volt a kiközösítésnek, később viszont (legalábbis hivatalos közegekben) teljesen kikopott a magyar nyelvből.

Áldás és átok

Érdekes módon azonban nem csak fenyegető átkokkal találkozhatunk, alkalmanként a szöveg áldást is kilátásba helyez, amennyiben a kölcsönkérő vigyáz a könyvre; de ismerünk olyan eseteket is, mikor a könyv maga figyelmezteti (buktatja le) a tolvajt, hiszen bele van írva, kinek a tulajdona.

A XVIII. században már teljes könyveket szenteltek a könyvátok műfajának, melyekben különböző osztályokba sorolták őket. A könyvátkok eredetileg a szerzők saját fogalmazványai voltak, később azonban egyre népszerűbbek lettek, míg végül gyakorlatilag kis rigmusokká váltak, melyeket a megszállott tulajdonosok előszeretettel idéztek kedvenc könyveik lapjain.

Lopta vagy vette?

A könyvátkok népszerűsége később sem csökkent, amint arról a Klebelsberg Könyvtár állománya is tanúskodik. Az Egyetemi Könyvtár Régi Könyvek Tára gyűjteményében található három könyv (kissé eltérő formában) ugyanazt a XIX. századi könyvátkot őrizte meg. Ezek egyike Fekete Ferenc Út mutató kántor könyv című műve, melybe valamikor 1823 (a megjelenés éve) és 1837 (a tulajdonosváltás éve) között jegyezték be a következő szöveget:

„Ki ez könyvnek szorul ellopására / kivánom hogy jusson nagy uraságra / vagy Pesten vagy Budán taliga tolásra / vagy koldusok között fő kapitányságra. / Tomcsányi Istvány nevem ki e könyvet bírom / ime bizonyságul nevemet béírom / Ha eltévelyedik szerelmes barátom / szolgaltasd kezemhez mert igaz jószágom. / Stephan Tomcsányi musicus bey dem k. k. Infanterie Regiment Baron Söldenhofen Nro. 23. Steph/anus/ Tomcsányi”.

Ezután szerepel Krappenheim Antal bejegyzése:

„A’ fönt megirttól megvettem 5f 30xon ’s igy lett tulajdonom 1837ik évben. Krappenheim Antal Doroszló helység kántora ’s tanitója”.

Annak tükrében azonban, amit fentebb Tomcsányi Istvántól olvashatunk, megkérdőjelezhető, mennyire beszélhetünk valóban vételről, és mennyire csak a könyvet nem túl keresztényi módon eltulajdonító bűnös mosakodását olvassuk. Ennek némileg ellentmond azonban, hogy nemcsak Krappenheim bejegyzését olvashatjuk, hanem a lap bal felső sarkában Raditsnéét is, aki ugyan csak a nevét és a vételárat jegyezte be, mégis úgy látszik, hogy szokás lett ebből, és a könyv minden későbbi tulajdonosa feltüntette, mennyiért vásárolta meg a kötetet – ami annak a jele is lehet, hogy a könyvátkok még ebben a felvilágosultabb században is megfelelő fenyegető erővel léptek fel a lopás ellen.

Schelhammer Zsófia

A tanulmány teljes terjedelmében a Szeged folyóirat 2021. márciusi számában olvasható.