A kultúra hiányáról járvány idején

Ferge Zsuzsa szerint az elmúlt évszázad Magyarországon az egyenlőtlenségek alakulása szempontjából több szakaszra bontható. Az első 1945-ig tartott, a második 45-től a rendszerváltásig, a harmadik pedig 89-től napjainkig. Ez a szakaszolás azért is lehet figyelemre méltó, "mert az első és a harmadik szakasz között több azonosság, vagy legalábbis hasonlóság fedezhető fel. (…) mint például a hierarchikus távolságtartás, a tulajdon és hatalom koncentrációja, (…) a rendi jellegzetességek, (…) a privilégiumokkal rendelkezés, a szegénység nagysága, mélysége, a lecsúszó társadalmi rétegek kiszélesedése.” (Ferge Zsuzsa: A negyedik út. A társadalompolitika esélyei. Közgazdasági és Jogi Kiadó. 1989)

Magyarország napjainkban az a hely, ahol egy világjárvány kellős közepén is gazdagodni lehet. Egyeseknek! Azoknak, akik 2011 óta - a korrektnek semmiképpen sem mondható közbeszerzéseknek köszönhetően - talicskázhatják „haza” a magyar és az európai adófizetők pénzét. Többnyire azok, akik évek óta szerepelnek a 100 leggazdagabb magyar listáján. Olyan is akad közöttük, aki a "semmiből” került az élre.

Árgyelán Ágnes szerint ”elképesztő ütemben halmozzák a pénzt, (…) a karantén okozta gazdasági visszaesés ellenére is sikerült jelentős vagyont felhalmozniuk a hazai gazdagoknak”. (Árgyelán Ágnes: Szintet ugrott a leggazdagabb magyarok vagyona. Portfólió, 2021. 01. 19) Eközben - egyes számítások szerint - 2021 február közepére közel félmillióra nőtt a munkanélküliek tábora és a szegénységi küszöb alatt élők aránya jóval meghaladta az egymilliót. Mind az átlagbér, mind pedig a minimálbér nálunk a legalacsonyabb a térségben. Az Európai Unió húsz legszegényebb régiójából három még mindig - huzamosabb ideje - magyar. Ezekben a régiókban a nettó átlagkereset jóval az országos átlag alatt van, nem beszélve a medián keresetekről. Ezen régiókból kerül ki a közmunkások többsége és sok az olyan település, ahol hiányzik a kulturális elit.

Az emberek többsége az egyenlőtlenség alatt olyan materiális dolgokra gondol, mint a jövedelem, a pénz és a vagyon. A társadalmi egyenlőtlenség elemzése során ez kiindulási pont, de nem elégséges. Vizsgálni kell a kultúrához való hozzáférés lehetőségeit, valamint a társadalmi egyenlőtlenség kétségkívül legláthatóbb megnyilvánulási formáját, a kulturális fogyasztásban meglévő különbségeket. A társadalmi egyenlőtlenségek létrejöttében meghatározó, hogy milyen a hozzáférésünk a minőségi kultúrához, milyen mértékűek a kulturális egyenlőtlenségek.

"Kulturális egyenlőtlenségről akkor beszélhetünk, ha a társadalom tagjainak nem egyforma az esélyük képességük kibontakoztatására, ha nem azonos mértékben juthatnak hozzá minőségi oktatáshoz, ha szocializációjuk során nem, vagy csak ünnepnapokon jutnak kultúra által átélhető élményekhez, ha nagyon eltérő mértékben, nagyon eltérő összegben juthatnak csak hozzá a kulturális kínálathoz, ha a családon belül nincs felhalmozott kulturális tőke, ha ezek következtében ellehetetlenül a társadalomba való integrálódásuk és emiatt kizáródnak a mindenki számára megkövetelhető életformából." (Sifter József, szerk.: Az egyenlőtlenségek szorításában. Értől az óceánig. EJF. Baja 2013.)

A mostani világjárvány arra is rávilágított, hogy milyen mértékű különbségek vannak a minőségi oktatáshoz, a kulturális kínálathoz való hozzáférésben és milyenek a kulturális termékek, alkotások fogyasztásában. Eddig is tudtuk, hogy a szociokulturális háttér, a települési lejtő, a szerkezeti és minőségi különbségek, a szelekció- és szegregáció, a pedagógusok felkészültsége, a kreativitás hiánya, a pedagógiai módszerekben való lemaradás, a szakfelügyeleti rendszer megszüntetése, a tanulóknál megmutatkozó képességbeli különbségek, a kormány-és kormányzati politikusok oktatási- és oktatásirányítási filozófiája nem csökkentette, ellenkezőleg, felerősítette a közoktatásban és így a társadalomban meglévő egyenlőtlenségeket.

A COVID-19 járvány a kételkedők számára is egyértelművé tette, hogy a digitális szakadék milyen behozhatatlan hátránnyal jár a Magyarország leghátrányosabb helyzetű régióiban élő családok, tanulók számára. Ott, ahol a XXI. században még nincs vezetékes internet, ahol a mobilinternet megfizethetetlen, ott a digitális tanrend nem működik. Most azt is láthattuk, hogy a Digitális Jóléti Program is megbukott. Továbbá az aluliskolázott szülői háttér sem segítette a tanulók előmenetelét ezen települések nagy részében.

A nyolc általános iskolai végzettséggel, vagy még azzal sem rendelkező szülőtől nem elvárható, hogy támasz legyen gyermeke intellektuális fejlődésében. Ahogy a funkcionális analfabetizmussal küzdő felnőtt sem tud nemcsak a logikai feladatok megoldásában segíteni, de még az olvasást sem tudja gyakoroltatni. Ha a kisdiák az adott életkorban valamilyen oknál fogva nem tudja elsajátítani az alapkompetenciákat (írás, számolás, olvasás) akkor az hatással lesz további fejlődésére. Ha nem lennének Rítok Nórák (pedagógus, az Igazgyöngy Alapítvány vezetője) meg Iványi Gáborok (lelkész, az Oltalom Karitatív Egyesület elnöke) akkor még nagyobbak lennének az oktatásban megmutatkozó egyenlőtlenségek. Tisztában voltunk már azzal a járványt megelőzően is, hogy a települési lejtőnek milyen hatása van a kulturális kínálat sokszínűségére és bőségére, ahogy azzal is, hogy a kulturális termékek és szolgáltatások fogyasztásában is alapvetően meghatározó a szociokulturális háttér, továbbá az iskolázottság és a jövedelmi viszonyok. Ezek együttes hatására fogalmazódhatnak meg az igények, majd pedig a kulturális termékek és szolgáltatások fogyasztása iránti szükségletek. Minél iskolázottabb valaki, minél közelebb él a fővároshoz, vagy kulturális intézményi hálózattal jól ellátott településhez, jövedelme minél inkább meghaladja az országos átlagot, és életpályája során tudott élni kulturális termékek értő felhalmozásával, annál inkább meg tudja fogalmazni kulturális szükségleteit.

A KSH „háztartások fogyasztása” jelentéseiből nem derül ki, hogy mekkora összeget fordítanak a magyarok kulturális termékek, szolgáltatások vásárlására, mert ez a szórakozásra költött összegekkel együtt jelenik meg. A hozzáférhető legutóbbi jelentés szerint valamivel 5 százalék feletti az ilyen költés. Könnyű kiszámolni például, hogy mennyit költhet a minimálbéren (167 400 Ft) foglalkoztatott, a mediánnal számolt átlagnyugdíjas (127 000 Ft), vagy a teljes munkaidőben foglalkoztatott közmunkás (85 000 Ft). Tapasztalható az is, ha - a példaként szolgáló társadalmi rétegek - az alapvető szükségleteiket ki is tudják elégíteni, akkor az esetlegesen (havonta) még rendelkezésre álló jövedelmük egy részét inkább az olyan jellegű szórakozásra költik, ahol például a Bódi házaspár, „Bunyós Pityu”, vagy a Kis Grófo énekel.

Az Országos Széchenyi Könyvtár egyik középiskolások körében végzett -reprezentatívnak nem mondható, kis mintás - kutatása szerint a megkérdezettek közel 4 százalékának az otthonában nincsenek könyvek, több mint 8 százalékuk otthonában pedig nem éri el az ötvenet a könyvek száma. (Dózsa László: 157 otthoni könyvtár. Könyv, könyvtár, közösség. 2016/8) (Egy a TÁRKI által 1999-ben végzett kutatás szerint a magyar háztartások 13 százalékának nem voltak könyvei.) Pedig a pedagógiával foglalkozó szakemberek szerint jobb iskolai eredményt érnek el azok a tanulók, akiknek az otthonában vannak - lehetőleg többféle - könyvek. Egy friss kutatás - amelyet a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesületének, valamint a Petőfi Irodalmi Múzeumnak a megbízásából készített a Társadalmi Kutató Intézet Zrt. tavaly - azt állapította meg, hogy a magyar felnőtt lakosság több mint a fele soha nem vásárol könyvet, 25 százaléka pedig évente néhány alkalommal. Az is kiderült, hogy a felnőtt magyar népesség 13 százaléka olvas rendszeresen (15 évvel ezelőtt még 25 százalék volt ez az arány). (Könyvvásárlási és könyvolvasási szokások 2020., TÁRKI) Ezen adatok alakulását nagymértékben befolyásolja az iskolai végzettség. A fentiekhez tegyük hozzá, hogy a Global English Editing infografikája szerint a világ népessége ma átlagosan 35 százalékkal több időt töltött olvasással a pandémia előtti időszakhoz képest.

A kulturális fogyasztási szokásokat vizsgálva lényegesnek tekinthető, hogy a Nilsen Médiakutató cég miszerint a teljes magyar népesség átlagosan majdnem öt órát töltött az elmúlt évben a televízió képernyője előtt - főképpen a szórakoztató műsorokat fogyasztva. Bármennyire is furcsának tűnő megállapítás, de tény, hogy ugyan a színházak zárva vannak, de mégis tapasztalható a színházi előadásokkal való találkozásban fogyasztói egyenlőtlenség (ami a járvány előtti időszakra is jellemző). A színházak kreativitásának köszönhetően a járvány alatt online is nézhetőek a színházi előadások, ám sokaknak erre sincs lehetősége, ugyanazon oknál fogva, amiről már a digitális oktatás kapcsán is szóltam. Egyébként a magyar felnőtt népesség több mint fele nem jár színházba, a csak nyolc általános iskolai végzettséggel rendelkezőknek pedig közel 74 százaléka. Legalábbis ez derült ki a Závecz Research egyik 2017-es kutatásából. (Kovács Bálint: Van valami, amit nagyon utálunk a színházban. Index., 2017. 03. 13.) Hogy ezen változtat-e valamit a Déryné Program, az még nem tudható. Zavaró tényezőként hat, hogy csak „zsűrizett” előadásokról lehet szó, mint ahogy az a cél is, ami a nemzeti identitás erősítésében foglalható össze.

A program mindenesetre egy jó kezdeményezés, de a színházzal való találkozásnak csak a kezdete lehet. Olyan munkafeltételeket, olyan jövedelmi viszonyokat kellene teremteni, hogy a legelmaradottabb térségen lakókban is kialakuljon az igény és a szükséglet a valódi színházzal való találkozásra. Továbbá, hogy az alkalomhoz illően fel tudjon öltözni, hogy megfelelő közlekedési viszonyok mellett minél rövidebb idő alatt juthasson el a településéhez kellő közelségben lévő Thália csarnokába. Persze, ehhez még az is szükségeltetik, hogy a kormány ne csak a versenysportra áldozzon a válságkezelésre létrehozott alapból, ne növelje tovább a színházak támogatásában meglévő egyenlőtlenségeket. Ahogy az is elvárható, hogy a kulturális szféra egyetlen területét se hozza hátrányos helyzetbe.

Azt nyilatkozta egy interjúban a miniszterelnök, hogy a pandémiai után nagy feladat hárul többek között a kultúrára. Ebben egyetértünk! A feladathoz pénz is szükségeltetik. Többféle pénz is. Olyan, amelytől nem csak a kormányhoz közelállók, hanem a háztartások, a színházak, az előadóművészek, írók, költők, zenészek, színészek, s a kulturális intézmények dolgozóinak a pénztárcája is hízik.