Az elmúlt években egyre több tudományos tartalommal találkozik az átlagos hírfogyasztó, és ezzel párhuzamosan az alternatív, sokszor a tudományos álláspontoknak ellentmondó narratívák is fénykorukat élik. Bár tényellenőrzők százai, ezrei dolgoznak azon, hogy lehetőleg a tudományosan alátámasztott információ jusson el a tömegekhez, a helyzet nem fekete-fehér – a legnagyobb veszélyt az olyan tartalmak jelentik, amelyek a tudomány eszköztárát felhasználva igyekeznek torz képet festeni bizonyos kérdésekről. De ugyanezzel a módszerrel élnek a masszív környezetkárosításukat kisebb zöld lépésekkel eltakarni kívánó vállalatok, az előtag jelentésétől függetlenül mindenféle biotermékeket reklámozó cégek vagy azok a fogkrémgyártók, amelyek valahogy mindig 10-ből 9 fogorvos ajánlását élvezik.

Az, hogy a szélsőségeknél bizonyos esetekben nagyobb fenyegetést jelentenek a határokat elmosó, köztes megoldások, nem új gondolat, ahogy azt a művészetek és a kultúra területén már többen megfogalmazták.

A giccstől a középkultúráig

Umberto Eco híres esszéje, A rossz ízlés struktúrája a giccs jelenségének egyik első és azóta is legnagyobb hatású elemzése. Eco szerint a giccs alapvető működési mechanizmusa az, hogy a valódi (avantgárd) művészet tartalma helyett annak hatásait másolja, és ezeket előre becsomagolva nyújtja át a fogyasztóknak, akik így azonnal átérezhetik az előre elvárt és programozott, instant érzelmi hatásokat. A probléma gyökere azonban az, hogy az Eco által valódinak tartott avantgárd művészet aktív fogyasztót feltételez, aki a felfedezés mozzanatán keresztül tevőlegesen vesz részt a művészi alkotás felfedezésében, amelynek jutalma az érzelmi töltet megtapasztalása és az intellektuális gyarapodás. Tehát amíg az avantgárd esetében meg kell izzadnunk a győzelemért, a giccs esetében nem kell lefutnunk a maratont ahhoz, hogy megkapjuk azt az adrenalinlöketet, amely 42 kilométer lefutása után, a célszalag átszakításakor jelentkezik.

Eco szerint azonban mégsem a giccs veszélyezteti leginkább a valódi művészetet, valamint ezzel együtt a társadalom érzelmi és mentális állapotát, hanem egy, a giccsnél sokkal alattomosabb jelenség, amit ő a kritikus Dwight Macdonald nyomán midcult néven ír le. A midcult, vagyis a középkultúra a tömegkultúra megjátszós, gonosz mostohatestvére. Macdonald szerint a középkultúra veszélye abban rejlik, hogy az avantgárd bizonyos tulajdonságait magában foglalja, de a hatásait az azokat kiváltó működési mechanizmus nélkül tárja a befogadó elé, és így képes elhitetni a fogyasztókkal, hogy ő márpedig valódi művészi értékkel bír.

Bár Macdonald és Eco művészetről és kultúráról beszél, elemzésük segít abban, hogy rávilágítsak a tudomány és az áltudomány viszonyára. Ennek megfelelően tehát nem az a veszélyes áltudomány, amelyről a társadalom többsége könnyedén meg tudja állapítani, hogy valószínűleg nem tudomány, hanem az, ami a tágabb értelemben vett tudomány módszereit alkalmazva és utánozva állítja be magát másnak, mint ami valójában. Ahogy azt Bárdos Dániel és Tuboly Ádám a Segíthetnek-e a tények ebben az őrült világban? című cikkben hosszan fejtegette, tudományelméleti kérdésekre a helyzet komplexitásából fakadóan nem lehet faék egyszerűségű válaszokat adni. De mi a helyzet a Bárdos és Tuboly által felvezetett problémakör egy másik oldalával, ami a tudomány-áltudomány témakör középkultúrájaként értelmezhető?

Ahelyett, hogy egyszerűen kettéválasztanánk a tudományt és az áltudományt, célszerűbb azokat a veszélyes áltudományos stratégiákat azonosítani és megvizsgálni, amelyek a valódi tudomány eszköztárából alattomos módon kölcsönvesznek ezt-azt, kimazsolázzák a számukra hasznos elemeket, így bár továbbra is áltudományosak maradnak, sokkal nehezebb őket tetten érni, mivel látszólag alátámasztott eredményekre hivatkoznak. Azt is fontos megjegyezni, hogy az áltudomány (egyébként a valódi tudományhoz hasonlóan) egy erősen helyhez és időhöz kötött, dinamikusan változó, heterogén fogalom. Ebben a cikkben olyan sűrűn felbukkanó módszerekről lesz szó, amelyek elemzése hasznos lehet a továbbiakban a kifinomultabb áltudományos stratégiák azonosításánál és leleplezésénél.

Tudománymosás 40 fokon

A greenwashing, vagyis zöldmosás az utóbbi években meglehetősen népszerű kifejezéssé vált: azokra az általában nagyvállalatok által végzett tevékenységekre utal, amelyek a környezettudatosságot marketingeszközként használják fel, így akarnak még több terméket eladni. Ezek a stratégiák úgy tüntetik fel a céget, mint amelynek fontos a fenntarthatóság, miközben a valós zöld törekvések az esetek többségében elhanyagolható mértékűek az adott vállalat által okozott környezeti károkhoz képest. A science washing, vagyis tudománymosás kifejezés eddig leginkább Michelle Wong kémikus blogján bukkant fel, aki a szépségiparban különösen kedvelt tudománymosó stratégiákkal foglalkozik. A zöldmosás analógiájára felépített fogalom szerint az áltudományos mozgalmak és területek úgy használják a tudományt saját tevékenységük legitimálására, mint ahogyan a nagyvállalatok a környezetvédelmet saját maguk jobb pozícióban való feltüntetésére. Ez a taktika a könnyen fogyaszthatósága miatt vált a középtudomány egyik népszerű stratégiájává, ezért érdemes alaposabban is megvizsgálni.

Persze ahhoz, hogy felismerjük a kaméleonként viselkedő áltudományokat, és tetten érjük a tudománymosást, tisztában kell lennünk néhány olyan módszerrel, amelyek nagyon gyakran járulnak hozzá a megtévesztéshez. Azért különösen fontos felismerni ezeket a látszólag a hiteles tudományos módszerekhez, reprezentációkhoz és nyelvi megfogalmazásokhoz megtévesztésig hasonlító gyakorlatokat, mert gyakran valódi tudományos kontextusban is láthatjuk őket. Azonosításuk segíthet abban, hogy később akkor is könnyen felismerjük őket, ha nem helyesen, vagy nem a megfelelő kontextusban használják.

Gyakori érvelési hiba és egyben kedvelt tudománymosó stratégia a tekintélyre vagy azonosítatlan szakértőkre való hivatkozás, amikor azért fogadunk el könnyebben egy állítást igaznak, mert az állítást tevő személyt az adott terület szakértőjének gondoljuk. Ennek jeles példája a hétköznapokban már groteszk viccé minősült „brit tudósok” közhelye, amely általában nagyon meglepő vagy mulatságos állításokat kísér. Mivel a brit tudósok mindent és annak az ellenkezőjét is bebizonyították már, az ilyen megfogalmazás meggyőző ereje csorbult, azt azonban fontos látni, hogy ez az érvelés még mindig egy nagyon aktív módszer, amit az áltudomány képviselői előszeretettel alkalmaznak. Bár a „valódi” tudósok is élnek ezzel a módszerrel, és gyakran hivatkoznak érvelésük során autoritásra, ezeket az érveket is érdemes fenntartásokkal kezelni. Előfordulhat például, hogy egy olyan tudós véleményét fogadjuk el, aki nem az adott terület szakértője, ezért a véleménye az adott kérdésben semmivel sem legitimebb, mint bárki másé. Hiába ért Barabási-Albert László fizikus a hálózatelmélethez, például dietetikai kérdésekben semmivel sem lesz jelentősebb a véleménye az enyémnél.

A dezodoráló cukorka és a mesterséges kenyér esete

Szintén gyakori hiba, hogy a laikusok számára sokszor érthetetlen tudományos érveléseket és tanulmányokat túlságosan leegyszerűsítve, egyes állítások kiragadásával és mások elhallgatásával tálalnak fel a fogyasztónak. Ennek gyakori megnyilvánulása, amikor egy tanulmány valós adatok vagy tények felhasználásával készül, ám az azokból levont konklúziót semmiképpen sem támasztják alá az idézett információk. Kedvenc példám egy dezodoráló hatású, illóolajos cukorka, amely a gyártó szerint olyan erővel bír, hogy rendszeres fogyasztása mellett el is hagyhatjuk a környezetre oly káros dezodorokat. A honlapon olvasható, miszerint japán tudósok bebizonyították, hogy már két illóolajos cukorka elfogyasztása természetes dezodorként működik, akár 5-6 órán keresztül. Ennek alátámasztására a fokhagymát hozzák fel, amelynek az elfogyasztása szintén kipárolgást okoz: leheletünk fokhagymaillatú lesz. A gyártó állítása szerint „ennek a ténynek a tudatában könnyebben megérthetjük a cukorka működését.” A dezodoráló cukorka tehát tudománymosó vállalkozásom állatorvosi lova, hiszen a tekintélyre való hivatkozáson túl analógiás érveléssel is szembe kell néznünk. Bár nem kontrollált körülmények között, de egy szürke, októberi hétvégén saját magamon teszteltem a dezodoráló cukorkák hatását, és sajnos csalódottan kell jelentenem, hogy az illóolajok fenséges illata helyett mezei izzadtságszaggal kellett beérnem.

Ennél még nehezebben kibogozható stratégia, amikor olyan hívószavakat használnak a tudománymosók, amelyek komoly, tudományosan alátámasztott elvárásokat ébresztenek bennünk. Ilyen például a „bizonyított,” „innovatív,” „nemzetközi,” „díjnyertes,” „megvizsgált,” vagy „tesztelt” szavak használata, de ide tartozik a „10 fogorvosból 9 ezt ajánlja” szlogen is. Ha ezeket halljuk, intuitívan rögtön valamilyen bombabiztos tudományos eredményre és eljárásra gondolunk. A nyelvi eszközök közül az egyik valóban csak intuícióra apelláló kifejezés a „természetes” szó használata különböző kontextusokban. Ilyen például egy termék esetén annak a hangsúlyozása, hogy csak természetes eredetű összetevőkből készült, nem tartalmaz mesterséges hozzávalókat, sem kemikáliákat. Ezek a kifejezések az élelmiszer- és a kozmetikai ipar kedvenc hívószavai, holott valójában ezeknek a kifejezéseknek nincs sok értelme vagy hozzáadott értéke a puszta leíráson túl. Attól, hogy valami természetes, még nem lesz automatikusan ehető és tápláló a testnek: a légyölő galóca is teljesen természetes, nincs benne semmi mesterséges, magától terem, és még csak emberi beavatkozás sem szükséges hozzá, mégsem szeretnénk a tányérunkon látni, ha rántott gombát kérünk valahol ebédre. Ezzel szemben a kenyér a szó szoros értelmében nem természetes, hiszen emberi beavatkozás szükségeltetik az elkészítéséhez, nem magától terem a kenyérfán – mégsem gondolhatják túl sokan, hogy emiatt nem kívánatos termék.

A kozmetikumok esetén ugyanez a helyzet: a „természetes összetevőkből készült” az egyik leggyakoribb biokozmetikum-felirat, amely láttán a fogyasztó automatikusan azt gondolhatja, hogy sokkal értékesebb termékkel áll szemben, mint egy kemikáliákkal kiegészített kozmetikumnál. Sajnos azonban a természetesség itt sem érték önmagában: a természetes illóolajok sokszor allergiás reakciót válthatnak ki, a tartósítószerek hiánya romlott terméket eredményezhet, ráadásul a mesterséges anyagok általában komoly és alapos tesztelésen mennek át, míg a természeteseket a gyártók sokszor ellenőrizetlenül és visszakövethetetlenül keverik és használják fel.

Akkor kinek hihetünk egyáltalán?

A megoldás egyszerűnek tűnik: higgyünk a nagyon tudománynak látszó dolgoknak. A szomorú valóság azonban az, hogy ez sem feltétlenül segít a tudománymosó vállalkozások leleplezésében. A hit szerepéről a tudományban a fentebb említett cikkben bővebben is olvashatunk, de érdemes kitérni egy meglepő új kutatás eredményeire. Az Illinois-i Egyetem (Urbana-Champaign) pszichológus kutatói a 2021 szeptemberében megjelent, Rossz helyre került bizalom: amikor a tudományba vetett hit az áltudományba vetett hitet is erősíti című tanulmányukban a kritikai vizsgálat előnyei mellett arra hívják fel a figyelmet, hogy paradox módon a tudományba vetett hit sokszor védtelenebbé teheti az embereket az olyan áltudományos tartalmakkal szemben, amelyek a fent említett módszerek felhasználásával próbálják saját állításukat a valósnál jobb színben feltüntetni. Az empirikus kutatás során azt vizsgálták, hogy a tudományos vagy tudományosnak tűnő kontextus hogyan tudja visszafogni a kritikai gondolkodást. A kutatás alátámasztotta a hipotézist, miszerint ugyanaz a hír a kontextustól függően teljesen más hatással bír a résztvevőkre. Ezen kívül arra a megrázó konklúzióra jutottak, hogy a tudományosságban vakon hívő emberek sokkal könnyebben elfogadják a tudományosnak tűnő álcikkek és álkísérletek állításait.

A kutatás szerint különösen védtelenek a szélsőségesen szcientista nézetekkel bíró emberek. A szcientista hozzáállást vizsgálta Susan Haack filozófus is, aki hat pontban foglalta össze a túlzott tudománypártiság jeleit:

1. a tudomány, tudományos szavak használata mint általános episztemikus értékek;
2. a tudomány terminológiai használata, tekintet nélkül a valódi hasznosságára;
3. a tudomány és áltudomány közti éles határok meghúzására fordított túlzott figyelem;
4. a tudomány feltételezett sikerének a tudományos módszerrel való magyarázata;
5. a tudományos válasz keresése a tudomány hatókörén túli kérdésekre is;
6. a tudományon kívül minden más emberi vizsgálati módszer tagadása.

Ezen feltételek közül többet is igazolt az említett empirikus kutatás, és általánosan elmondható, hogy ezek ismeretében élesebb szemmel lehet a különböző tudománymosó stratégiákra is tekinteni, és nagyobb önreflexióval lehet tudománypártiként is a tudomány intézményrendszeréről gondolkodni. Fontos tehát látni, hogy a sokat emlegetett kritikai gondolkodás nem csak az áltudományos mozgalmak elleni védekezés eszköze, de a tudománymosó stratégiák leleplezésének fontos, de nem kizárólagos kelléke is. Bármennyire is fáj, elkerülhetetlen annak felismerése, hogy a tudomány, mint ahogyan minden emberi tevékenység, közel sem tökéletes, sőt állandó viták, egyet nem értések tarkítják, melyeknek eredményeképpen a tudomány határai is folyamatosan alakulnak.

Miért beszélünk erről újra és újra?

A középkultúra és a giccs viszonyához hasonlóan nem az a veszélyes, ha valamiről biztosan meg tudjuk állapítani, hogy humbuggal van dolgunk, hanem azok a sokkal kifinomultabb áltudományos stratégiák, melyek a tudományosság látszatát keltve, a tudomány nevében és annak egyes módszereit felhasználva pozícionálják magukat objektív, alátámasztott és hiteles forrásoknak. És hogy miért érdemes ezt a kérdéskört újra és újra elővenni, még akkor is, ha olykor már szájbarágósnak, vagy unalmasnak tűnhet? Azért, mert ahogyan arra már A tudomány határai című kötet szerzői (Kutrovátz Gábor, Láng Benedek és Zemplén Gábor) is felhívták a figyelmet, a tudomány és nem tudomány közötti határvonal nem egy, a világban tőlünk függetlenül létező valami, amit fel lehet vagy kell fedezni. Más dolgokhoz hasonlóan ez is folyamatosan alakul, részben viták és ellentétes vélemények ütköztetésének hatására. A tudomány és áltudomány közötti, sokszor elmosódó határokat tehát újra és újra vizsgálat tárgyává kell tenni, ahelyett, hogy a tudomány és nem tudomány közötti éles különbségtételben gondolkodnánk.

A szerző az MTA Lendület Értékek és Tudomány Kutatócsoport munkatársa és a BME Filozófia és Tudománytörténet Tanszékének egyetemi tanársegéde.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: