Kertész Gábor Svájc leginnovatívabb tanára lett

Nemrég megválasztottak téged Svájc leginnovatívabb tanárának. Mesélnél arról, hogyan kaptad ezt a címet, és mit jelent ez pontosan?

Egy Zürich melletti falu iskolájában tanítok. Működik itt egy alapítvány, aminek az a neve, hogy Educreators: ők azzal foglalkoznak, hogy megpróbálják elősegíteni a digitalizációt az iskolákban. Van egy programjuk, aminek keretében minden évben szétosztanak százezer frankot (kb. 33 millió forint) tíz svájci iskolai projekt között. Olyan projekteket támogatnak, melyek szerintük előrébb viszik a digitalizációt az oktatásban. Erre jelentkeztem a Chrome Squad nevű projektemmel. A lényege az volt, hogy akartam csinálni egy klubot az iskolában, ahol a diákok elkezdhetnek first level supportot (első szintű támogatást) csinálni a diáktársaiknak és a tanároknak. A tanítás mellett pedagógiai ICT supporter vagyok, és arra gondoltam, hogy sokkal hatékonyabb lenne, ha lenne pár általam képzett diák, akik ezt a feladatot átvennék tőlem. Nemcsak nekem lenne könnyebb dolgom és kevesebb munkám, hanem a diákok is egymástól tanulhatnának, aminek pedagógiai szempontból sokkal több értelme lenne.

Beavatsz, hogy mit jelent az pontosan, hogy pedagógiai ICT supporter?

Egyre több a számítógép és a média az iskolában. Az alapgondolat az, hogy ha már megvannak az eszközeink, használjuk is őket, és úgy használjuk őket, hogy ennek pedagógiai szempontból legyen értelme.

De az is hozzám tartozik, ha a diákok megkérdezik, hogy hogyan kell például prezentációt készíteni. Csinálni akartam egy klubot, ahová a végzősök jöhetnek, hogy aztán ők taníthassák a többieket a számítástechnikai eszközök használatára. Ezzel a projektemmel pályáztam az Educreatorsnél, mert egy dolog hiányzott ehhez: a pénz. Nem akartam elvárni, hogy a gyerekek a szabadidejükben dolgozzanak anélkül, hogy bármit is kapjanak cserébe. Az elég gyorsan kiderült, hogy a tanórák kereteibe ez nem fér bele, az iskolának pedig nem volt erre pénze, így jött az ötlet, hogy pályázaton próbáljak pénzt szerezni. 

Kertész Gábor lett Svájc legmenőbb tanára (Fotó: magánarchívum)

A tízezer frankból konkrét fizetést adsz nekik?

Nem, de az simán belefér, hogy havonta mindegyiküket meghívom egy pizzára, elmegyünk kirándulni a Csodák Palotájába, illetve mindegyikük kap egy menő Chromebookot. Így tudom megbecsülni a munkájukat. Én kiképzem őket a klub keretében, ők pedig bármikor, akár a nagyszünetben is elérhetők a többi diák vagy akár más tanárok számára, és segítséget tudnak nyújtani.

Hány éves tanulókkal dolgozol?

Felső tagozatban tanítok, ami azt jelenti, hogy 13-14-15 évesekkel foglalkozom, de ebben a programban a végzősök, vagyis a 14-15 évesek vehetnek részt. 

Sok pályázótársat sikerült magad mögé utasítanod?

„Én viszketek attól, ha a rendszert szidják” – interjú Joós Andrea élménybiológussal

130 pályázat érkezett az alapítványhoz, és ebből tízet válogattak ki, köztük az enyémet is. Ez történt szeptemberben, és utána el is indítottam a projektet. Hat helyet hirdettem meg belőle, mert egyrészt nem akartam, hogy nagyon gyorsan elmenjen a pénz, másrészt így valóban a legtehetségesebb és legszorgalmasabb tanulókkal dolgozhattam. Aztán decemberben kiderült, hogy a médiapartnerek – például az itteni Blick – egy másik alapítvánnyal karöltve csinálnak egy különdíjat egy közönségdíj formájában, ahol az emberek a tíz nyertes projekt közül választhatják ki maguknak a legszimpatikusabbat. Ezt sikerült megnyernem.

Itt mi volt a nyeremény?

Itt is tízezer svájci frank, de ezt most nem a diákokra, hanem a saját továbbképzésemre költhetem: 3-4 tanártársamat elvihetem egy tanulmányútra egy általam kiválasztott, haladó szellemiségű európai iskolába, hogy közelről tanulmányozzuk az oktatási módszereiket.

Hivatalosan egy faluban vagyok, de olyan, mintha városban lennék (Fotó: magánarchívum)

Azért elég nagy dolog, hogy hazai terepen meg tudtad verni a tősgyökeres svájci tanárokat, igaz?

A szavazatok 39 százalékát kaptam. Elkezdtek rám szavazatokat toborozni a diákjaim, rajtuk kívül pedig megkértem az itteni magyar közösséget helyi Facebook-csoportokban, hogy szavazzanak rám. Volt egy nekik szóló YouTube sorozatom tavaly nyáron az itteni iskolákról, így viszonylag sokan ismertek közülük. Ezenfelül egy magyarországi tanár ismerősöm is hirdette az igét különféle magyarországi tanáros Facebook-csoportban, de el kell ismernem, hogy nagyon sok szerencsém is volt. A falu neve, ahol tanítok, B betűvel kezdődik, így én voltam az első a listán. Bárki, aki elkezdett olvasni erről, az én projektemet még biztosan végigolvasta. Valamint a felhívásnál az én fotómat rakták ki fő képként, ami szintén nagyobb figyelmet irányított rám. Ez persze csak teória, nem tudhatom biztosan, de úgy gondolom, hogy ez is hatással lehetett az eredményre. Vicces volt, amikor a diákjaim azzal álltak elő, hogy vásároljak egy-két botot (automatizáló programot). Mondtam nekik, hogy gondoltam rá, de ha kiderülne, hogy Svájc legjobb tanára botokat vásárol és ezzel nyer, az nem lenne túl elegáns. (nevet)

Egy ilyen győzelem után emelt fejjel közlekedik az ember az iskolában és a faluban?

Ez amolyan 15 perc hírnevet jelentett. A koronavírus miatt a hatását inkább online érzékelem úgy, hogy szakmai körökben sokan bejelölnek Linked In-en. Ennek amiatt örülök, mert már két éve dolgozom egy projekten: egy amerikai oktatási módszert szeretnék bevezetni német nyelvterületen. Most tart ott a projekt, hogy elindíthatom, és jókor jött ez a győzelem, mert a hatására komolyan vesznek. 

Elmeséled, mi ez az új projekt?

Szupertanár akcióban – 2018 legjobb tanárának óráján jártunk

Nem tudom, Magyarországon mi a helyzet, mert ott sosem tanítottam, de itt Svájcban az jelenti a legnagyobb kihívást, hogy a társadalmi elvárások, a gyerekek elvárásai, a magaddal szembeni elvárások és a régi struktúra egy olyan kombinációt adnak össze, hogy gyakorlatilag lehetetlen elvégezni azt a feladatot, amire felvettek. Nem tudsz egyszerre gyerekeket nevelni, XXI. századi kompetenciákat oktatni, kedves lenni, valamint felkészíteni őket a felvételire és az iskola utáni életre is. Ennek hatására rengeteg tanár ég ki fiatalon, és hagyja el idő előtt a pályát. Én is átéltem a burnout-ot hat évvel ezelőtt, amikor úgy éreztem, hogy bármennyit dolgozom munkaidőn túl is, egyszerűen nem jön ki a matek, és nem készülök el a feladataimmal.

Arra a következtetésre jutottam, hogy a technológia segítségével érhetem el legkönnyebben a célomat. Első körben a saját adminisztrációmat sikerült automatizálni, amivel rengeteg időt spóroltam, és el is múlt a burnoutom. Ekkor kezdtem el gondolkodni azon, hogy a gyerekeknek hogyan tudnék segíteni. Rátaláltam egy módszerre, amiről 2019-ben jelent meg egy könyv: az a neve, hogy Edu Protocols, és segíti a tanárokat abban, hogy kevesebbet dolgozzanak, ezzel együtt mégis jobban tanítsanak, vagy legalábbis ne rosszabbul. A régi, feladatlapok kitöltésével járó klasszikus oktatást ez a módszer gyakorlatilag kidobja. Nem tárgyi tudást próbál átadni, hanem XXI. századi kompetenciákat fejleszteni a gyerekekben: ezek a kommunikáció, a kollaboráció, a kritikus gondolkodás és a kreativitás. Azért ezek a fő kompetenciák, mert ezeket jelenleg még nem lehet automatizálni. A kiindulási pont az, hogy a világ rohamosan fejlődik, a tárgyi tudás könnyen elavulhat, de a kompetenciákra biztosan sok év múlva is szükség lesz. Az a kérdés, hogy ezeket a kompetenciákat hogyan tudjuk átadni. Az Edu Protocols fő gondolatai, hogy az óra és a feladatok keretei változatlanok, de azon belül már kreatívan lehet működni. A másik alapgondolat, hogy a gyerekek nemcsak papírral dolgoznak, hanem minden alkalommal csinálnak valamilyen terméket, legyen az egy újságcikk, egy videó, egy prezentációs film vagy épp építenek valamit. Fontos az is, hogy a gyerekek folyamatos idődrukk alatt dolgozzanak. Ha azt mondod a diákoknak, hogy van valamire harminc percük, húsz percig nem csinálnak semmit, és az utolsó tíz percben kezdenek el dolgozni. Az idődrukk lényege, hogy csak tíz percet adjunk nekik: akkor ugyanannyit fognak dolgozni, mintha harminc percet adnék nekik, viszont a maradék húsz percet az órán tudom használni. Ennek nagy előnye a diák számára, hogy én már négy éve nem adok házi feladatot, ugyanis mindent megcsinálunk az órán. 

Svájcban tanárként elég jól kereshetek, és ezután döntöttem a tanári pálya mellett (Fotó: magánarchívum)

Eldöntötted már, hogy a nyereményedből melyik iskolába akarsz ellátogatni a kollégáiddal?

Az alapítvány segít majd nekünk, hogy találjunk valamit. Az első gondolat az volt, hogy a finn oktatási rendszer mostanában nagyon menő és jó projektekben gondolkodik, ami számunkra is érdekes lehet. Engem mostanában jobban érdekelnek az oktatási módszertanok, mint a digitalizáció, és ebben a finnek elől járnak, így elképzelhető, hogy Finnországba megyünk.

A Nők Lapjánál dolgoztál újságíróként, mielőtt Svájcba jöttél, és ha jól tudom, a költözésed oka az volt, hogy a feleséged svájci. De hogyan lett belőled tanár, ha Magyarországon ezt a szakmát soha nem gyakoroltad?

Amikor megérkeztem Svájcba, nagyjából tudtam, hogy újságíróként nem akarok tovább dolgozni. Kamaszként német iskolába jártam öt évet, így németül jól beszéltem, de azt tudtam, hogy ennek ellenére újságíróként a nulláról kellene újrakezdenem valami gyakornoki pozícióban, mivel nem vagyok anyanyelvű. A Nők Lapját nagyon szerettem, és ahhoz képest ezt óriási visszaesésként éltem volna meg. Elmentem egy tanácsadásra, aminek a végén kaptam egy húszas listát, hogy milyen munkák passzolnak hozzám. Ezen a listán szerepelt a tanár, ami ugyan szimpatikus volt, de úgy gondoltam, hogy ebből itt nem tudnék megélni. Gyorsan kijavítottak, és mondták, hogy Svájcban tanárként elég jól kereshetek, és ezután döntöttem a tanári pálya mellett. Mázlim volt, mert pont abban az évben indítottak egy újfajta tanárképzést az egyre nagyobb tanárhiány miatt: olyan diplomás embereket, akik nem tanárok, a jelentkezés után egy rövidített programmal tanárrá képzik. Felvételiztem és felvettek. Az iskola mellett dolgoztam, az itteni UPC-nél voltam telefonos ügyfélszolgálatos, és tojáskiszállításban is segédkeztem. Az előbbi abban segített, hogy jobban megértsem a svájci németet, az utóbbival pedig megismertem a környéket. 

Hogyan kötöttél ki épp egy falusi iskolában? A feleséged származik onnét?

Zürich egy négyszázezres város, de Zürich kantont egymillióan lakják. Én a kantonban dolgozom, de ezt úgy képzeld, hogy a kanton települései nagyjából össze vannak nőve Zürich városával. Hivatalosan egy faluban vagyok, de olyan, mintha városban lennék. Előtte egy másik iskolában tanítottam, de már hat éve itt vagyok, és jól érzem magam.

Az új pedagógiai programjaid felfuttatásával nem gondolod, hogy megint eljutsz oda, hogy kiégsz a sok feladat teljesítése közben?

Nem, mert, amit most csinálok az Edu Protocol német nyelvű terjesztésével, azt teljesen ingyenesen végzem. Én ezzel nem akarok pénzt keresni, aminek az a hatása, hogy megtehetem azt, hogy ha épp elfáradok, akkor három hétig nem csinálok semmit. Szerencsére a kanton jól fizet tanárként, ezért nincs arra szükségem, hogy én ezt businessként csináljam. Tudom, hogy nyálasan hangzik, de én ezt világot jobbító szándékkal próbálom terjeszteni. A pozitív visszajelzések elég fizetséget jelentenek nekem. Tudod, ha az ember külföldön él, akkor időről időre rátör a magány. Nem az egyedüllét, mert nem vagyok egyedül: a feleségem svájci, szeretjük egymást, a gyerekeim kétnyelvűek. A régi, mély barátságok viszont otthon maradtak, itt inkább jó ismerőseim vannak. Egy ilyen helyzetben rengeteget számít egy köszönő e-mail, vagy épp az, hogy ennyien szavaztak rám.

Ha a diákjaim épp hiphop-lázban égnek, akkor előveszek egy hiphop szöveget, és az lesz a vers, amit elemzünk (Fotó: magánarchívum)

Mekkora a magyar közösség Svájcban?

Nem tudom. A legnagyobb Facebook-közösségben van kb. negyvenezer ember, de ezek nagy része ideiglenesen volt Svájcban, felvételt kért a csoportba, de már nincs itt. Három magyar családdal tartom a kapcsolatot, a többi ismerősöm helybéli.

Nem tanítottál, viszont te is tanultál Magyarországon. Mit gondolsz, a svájci oktatási rendszer előrébb jár, mint a magyar?

Csak a saját véleményemet tudom mondani. Szerintem a svájci iskolarendszer előrébb tart és jobb, mint az otthoni, de nem tudom biztosan. Ami mindenképpen más, hogy itt óriási szabadságot kapunk a tanításban. Az itteni tanterv nagyon puha és rugalmas. Itt azt kapjuk meg, hogy mire a gyerekek elvégzik az iskolát, legyenek képesek verset elemezni, nem pedig azt, hogy melyik verset elemezzük. Ha a diákjaim épp hiphop-lázban égnek, akkor előveszek egy hiphop szöveget, és az lesz a vers, amit elemzünk. Ennek a pozitív hatása az, hogy gyerekek boldogabban járnak iskolába, én is olyan dolgokkal foglalkozhatok, amik érdekelnek, a negatív hatása pedig az, hogy a diákjaim úgy hagyják el tizenöt évesen az iskolát, hogy nem feltétlenül tudják, ki volt az a Goethe. Kialakulnak kompetenciáik, de a tárgyi tudásukban komoly lyukak lesznek. Nem tudom, hogy ezzel most jót teszek vagy rosszat. Én úgy gondolom, hogy jót, de biztos nem vagyok benne. Úgy képzelem, hogyha leülne egymás mellé egy tizenöt éves magyarországi tanuló meg az én egyik itteni diákom, akkor a magyar diák a háttértudásának köszönhetően tudná, ki volt Goethe, az enyémnek viszont, ha azt mondom, hogy van 45 perce arra, hogy utánanézzen, ki volt Goethe, és csináljon ebből egy prezentációs filmet, akkor gond nélkül meg tudná csinálni. A magyar diák erre valószínűleg azt kérdezné, hogy mi az a prezentációs film?

További szuper interjúk az nlc-n:

• Turbuly Lilla: “Könnyen bele tudom magam képzelni a 19. századi angol regényírónők életébe”
• Interjú Ujvári Panna adományszervező és kommunikációs szakemberrel
• “A punnyadásból nagyon nehéz visszajönni” – Interjú Dés Lászlóval és Geszti Péterrel