Kék Egyenlőség

Az Új Egyenlőség és a Friedrich Ebert Stiftung „Észlelések és valóság” című sorozatának 2023. októberi pódiumbeszélgetésén a résztvevők arra keresték a választ, hogy mennyire árt a pszichének, ha az elvárások nyomást gyakorolnak azokra az emberekre, akik egy átláthatatlan társadalomban élnek és nem állnak rendelkezésükre a megfelelő erőforrások a változtatáshoz.

András Felícia felnőtt klinikai és mentálhigiéniai szakpszichológussal és Czabán Samu jogásszal, viselkedéselemzővel, az ELTE ÁJK dokturanduszával, az Új Egyenlőség kritikai pszichológiai rovatának társszerkesztőjével Pogátsa Zoltán, az Új Egyenlőség főszerkesztője beszélgetett.

A poliamória olyan intim érzelmi viszonyt jelent, amelyben kettőnél több fél vesz részt őszinte és átlátható módon, ebből adódóan a nem monogám kapcsolatok etikus formái közé tartozik (szemben például a megcsalással). Az ilyen hálózatszerű szerelmi viszonyok számos kérdést felvetnek, ezek közül leginkább az érzelmi és a pszichológiai dimenziót jártuk körül Havadtői Emese filozófussal és Lászlóffy Julianna pszichológussal. Bár még mindig a monogám párkapcsolat számít normának, egyre elfogadottabbakká válnak az alternatív együttélési formák. Az élethosszig tartó monogámia Európában ma már ritkaságnak számít, a legtöbb ember a szeriális monogámia mellett teszi le a garast, amely egyszerre egy monogám kapcsolatot jelent, viszont ezt a kapcsolatot felbomlása esetén újabb és újabb monogám kapcsolatok követhetik az ember életében.

A poliamória képviselői abból indulnak ki, hogy lehetséges egyidejűleg több embert is szeretni, és ehhez egy etikus nem monogám kapcsolódási formát társítani. Ezek a kettőnél több ember részvételére épülő kapcsolatok azonban leginkább csak az őszinteségre és az átláthatóságra alapozva lehetnek képesek működni. Viszont amennyiben az összes érintett kimondott vagy hallgatólagos beleegyezésével köttetnek, kiküszöbölhető a megcsalás. Fontos azonban tudni, hogy a poliamor kapcsolatokban csak azok tudnak sérülés nélkül részt venni, akik tisztában vannak önmagukkal, ahogyan az sem rendkívüli, hogy valaki az élete egy bizonyos szakaszában poliamor, egy másik szakaszában pedig monogám kapcsolatban vegyen részt. Bár a poliamóriával kapcsolatban számos, érzelmi, pszichológiai, szexuális, identitásbeli vagy akár logisztikai kérdés felmerülhet, vendégeinkkel ezúttal leginkább az érzelmi és a pszichológiai oldalra fókuszáltunk.

Több évszázadra volt szükség ahhoz, hogy a családban megkérdőjelezhetetlen tekintélyként és a fegyelmező funkció megtestesítőjeként megjelenő férfitől eljussunk a párkapcsolatban és a családban az érzelmi egyensúly fenntartásában is szerepet vállaló, empatikus férfiig.

Ezzel párhuzamosan a személyközi viszonyainkból is folyamatosan párolog el az erőszak, az agresszió, ennek ellenére a 20. század mégis minden korábbinál több áldozatot követelő fegyveres konfliktusokat, háborúkat, népirtásokat hozott. Hadas Miklós szociológus Fáber Ágoston kérdéseire válaszolva erre a látszólagos ellentmondásra is magyarázattal szolgál.

Hadas Miklós szociológust, maszkulinitáskutatót, Pierre Bourdieu egykori tanítványát többek között arról kérdeztük, hogy az elmúlt évszázadok során hogyan alakultak át a férfiuralom mintázatai. Tudományos munkásságával összefüggésben arra is kitér, hogy milyen hatások formálták saját maszkulinitását, honnan származik az a habitus, amelyet férfiként a magáévá tett, és a feminista művek olvasása, valamint szociológiai kutatásai hogyan hatottak vissza életére. Hadas Miklóst a Romániában és Szlovákiában élő magyarság körében folytatott aktuális kutatásáról is kérdeztük, amelynek fő törekvése a társadalomelemzés mikro- és makroszintjének összekapcsolása, ezen belül többek között a különböző etnikai, nyelvi, regionális és osztálykörnyezetből érkező emberek beállítódásainak szociológiai értelmezése.
És hogy mit keresnek a lovak a „csolnakban”? A beszélgetésből ez is kiderül.

Az elmúlt évtizedekben a társadalmi világról alkotott tudásunkat, gyakran a többi tudományág rovására, a pszichológia erősen meghatározta. Pedig ez is csak egy tudomány a sok közül, többféle egymás melletti paradigmával és irányzattal, ahogyan az érvényes pszichológiai tudás is alakul, változik. A „mainstream” pszichológia diadalmenetéről és a pszichológiát mint diszciplínát reflexióra késztető kritikai pszichológia mozgalmáról Csányi Gergelyt, Fáber Ágostont és Kiss Kata Dórát kérdezte Czabán Samu. Az idei Bánkitó Fesztivál beszélgetéseinek központi kérdése az adaptáció volt. A kérdéssel kapcsolatban nemcsak a pszichológiának, de a pszichológiát és a pszichológusokat reflexióra sarkalló kritikai pszichológiai mozgalomnak is van mondanivalója. A „mainstream” pszichológiával kapcsolatban gyakran elhangzó kritika szerint az ahelyett, hogy segítene az egyénnek megváltoztatni azokat a társadalmi viszonyokat, körülményeket, amelyektől szenved, amelyek miatt rosszul érzi magát a bőrében, inkább olyan technikákat és praktikákat kínál fel neki, amelyek segítségével képes lehet jobban elfogadni vagy legalább elviselni ezeket a körülményeket. Ez azonban azt jelenti, hogy az egyént a fennálló – káros – társadalmi rend átalakítása helyett annak elfogadására teszi képessé. A pszichológusképzéssel és a pszichológia gyakorlatával kapcsolatos dilemmákról, nehézségekről és problémákról Csányi Gergely szociológus, Fáber Ágoston szociológus és Kiss Kata Dóra filozófus, társadalomkutató beszélgetett a Bánkitó Fesztiválon, a beszélgetést pedig Czabán Samu, a beszélgetést szervező Szájensz Szeánsz csapat tagja moderálta.

A szociodráma módszere Magyarországon egyre népszerűbb, gyökerei ugyanakkor egészen Jacob Moreno munkásságáig, nagyjából egy évszázaddal ezelőttig nyúlnak vissza. Olyan egyszerre tudományos és terápiás eszközről van szó, amely a pszichodrámával ellentétben nem az egyént, hanem létező közösségeket és ezek problémáit állítja középpontba, ezek feldolgozását és az adott társadalmi csoport konstruktívabb társas működését segíti elő bizonyos kitalált történetek, mesék színre vitelével. A szociodráma múltjáról, jelenéről és jövőjéről Horváth Katával beszélgettünk.

A szociodráma elsősorban létező közösségek – például gyermekotthonokban élő gyerekek vagy egy faluközösség – problémáinak feltárásában és megoldásában nyújt segítséget. A pszichológiával és a pszichoterápiával szemben nem az egyént, hanem a közösséget állítja a tudományos és terápiás tevékenység középpontjába, vagyis a csoport tekinthető alapegységének, ezáltal a mai korra jellemző individualizálódással is igyekszik szembemenni: az egyén jólléte nem elválasztható annak a csoportnak a kiegyensúlyozott és demokratikus működésétől, amelybe beágyazódik, ahogyan az egyéni változások is folyamatosan visszahatnak az adott csoport folyamataira. A Kék Egyenlőség podcast adásában Horváth Katát kérdezte Fáber Ágoston a szociodráma működéséről, céljairól és emberképéről, illetve arról a történelmi korról, amelyben létrejött.

Reggel már ébredéskor mardos a bűntudat, amiért állandóan halogatod a teendőidet? Délben azt szégyelled, hogy műanyag tálcás paradicsomot vettél az előrecsomagolt szendvics mellé, ezzel tovább szennyezve a bolygót? Délután a gyereked megállás nélkül nyomogatja a telefonját, mire rád tör a bűntudat, amiért olyan kevés időt töltesz vele? Miért élünk át ilyen gyakran bűntudatot és szégyent? Napjaink tudományos anyanyelve a pszichológia, Réz Anna azonban felvállaltan a filozófia nézőpontját veszi elő, és arra figyelmeztet, hogy az érzelmeket nem lehet egyszerűen leválasztani azokról a helyzetekről, amelyekben létrejönnek. Így a társadalmi erkölcsi normák meghatározzák, hogyan érezzük magunkat a testünkben vagy épp a családunkban. Legújabb könyve, a Mardos kapcsán beszélgettünk a morális érzelmekről, a haladó középosztály bűntudatjárványáról, halogatásról és a kapcsolatok etikájáról. Beszélgetőtársai voltak: Czabán Samu és Balogh Dávid.

Az érzelmek sajátos természetéből fakad, hogy nem fogadnak szót nekünk. Könnyű mondani, hogy szeresd a tested, de ettől ez még nem fog egy csapásra bekövetkezni. Nemrég megjelent könyvében Réz Anna arra hívja fel a figyelmet, hogy érzelmeink nem a semmiből jönnek, a bűntudat és a szégyen gyakran a társadalomban gyökerezik. Szégyellni a testünket vagy bűntudatot érezni anyai teljesítményünk miatt nem természettől való érzelmek, hanem a környezet elvárásaiból erednek.

Erre épül ma rá a haladó középosztály bűntudatjárványa. A modern eredendő bűn, hogy az életmódunkat, minden kényelmével és frusztrációjával együtt egy olyan világrend alapozza meg, amely nem tud fennmaradni mások kizsákmányolása nélkül. Egyre inkább egyéni felelősségként élünk meg olyan globális válságokat, mint a klímaváltozás, de attól még, mert a választott képviselőink nem tudják megoldani ezt a feladatot, mi sem fogjuk tudni megoldani „okosba” – mutat rá Réz Anna. Ellenben, Réz szerint, ha megszabadulunk a bénító bűntudattól, elkezdhetünk megálmodni egy a mostaninál jobb társadalmat.

Hasznosságelvű társadalmunkban, amelyben mindenki csak gépnek tekinti magát és másokat, azokra az emberekre nézünk fel, akik mindent akaratuknak és előzetes terveiknek rendelnek alá. Mit árul ez el arról, hogy miképpen viszonyulunk a világhoz? A folyamatos átalakítás helyett nem az jelent-e egy magasabb szintet, amikor valaki képes akaratát az adott életkörülményekhez igazítani? Réz arra is felhívja a figyelmet, hogy az életet inkább végig kéne szörfözni, engedelmeskedni a hullámoknak, és nem kettévágni az óceánt. Talán az akaratgyengeség nem is gyengeség, sokkal inkább bölcs elengedés, ami örömmel, spontaneitással és rugalmassággal ajándékozza meg az embert.

A családterápiás szemléletnek a szociális környezetbe belevetett ember áll a középpontjában. A család a társadalmi alkalmazkodást segítő szövetség, amely jelenleg átalakulóban van, ez az átalakulás pedig sok kérdést vet fel. Válságban vannak-e a családok, és milyen családi életciklusokon megy keresztül egy ember?

Ha felismerjük a családba épített szükségszerű krízisek és egyensúlyváltozások természetét, könnyebben megértjük a saját problémáinkat is. Mi az ADHD és az anorexia családterápiás olvasata? Czabán Samu a családterápiás szemléletről és sok más dologról Iring Zoltánnal beszélget. 

A tapasztalatok és a kutatások is azt mutatják, hogy a gyerekekkel folytatott egyéni terápia hatására átmeneti javulás következik be, de amint visszakerülnek a családjukba, visszaesést mutatnak, vagy tünetváltás történik, ami ugyanolyan súlyos. A gyermekterápiák következményeként idővel nyilvánvalóvá válik, hogy a gyerek mentális zavarainak kiváltásában és fenntartásában az adott család sajátos működése központi szerepet játszik. Ez újfajta szemléletmódot tesz szükségessé, olyat, amely a terápiák fókuszát az egyénről (a gyerekről) a család működésére helyezi át. Itt egy körkörös értelmezése történik a mentális életnek, amiben a családtagok kölcsönösen hatnak egymásra. Ez a körfolyamat hoz létre konfliktusokat, meghatározott állapotokat és olyan családi pozíciókat, amelyekbe rendszeresen belekerülünk. Ha megértjük a kölcsönösen determináló tényezőket, a folyamatba belenyúlva tudunk változtatni az egyének helyzetén.

A családi életciklusmodell a fejlődési folyamatokat is átviszi az egyéni szintről a közösségi szintre. Családi életünkben is normatív, azaz szükségszerűen bekövetkező krízisek vannak kódolva, amelyek csak egy új egyensúly létrehozásával oldhatók fel. Azok az érzelmi igények például, amelyek egy párkapcsolatban megjelennek, nem biztos, hogy ugyanúgy kielégíthetőek lesznek egy gyerekkel együtt – itt tehát új módon kell megtanulunk egymáshoz viszonyulni. A családterápiás szemlélet emellett elfogadja, hogy vannak születési különbségek, például egyes gyerekek temperamentumuk alapján sérülékenyebbek, érzékenyebbek lehetnek, mint mások, de a végső kérdés itt is mindig az: hogyan tud a környezet reagálni mindezen sajátosságokra? Egy gyerek számára egyszerre kell stabilitást és folytonosságot, illetve rugalmasságot biztosítani, ami bár nehéz, de korántsem lehetetlen feladat.

Ma már a fiatalok 80 százaléka azt vallja, a mindennapi életére hatással van a klímaváltozás, így különösen fontos, hogy a segítő szakma ezeket a nehéz érzéseket hogyan értelmezi. Ami a felszínen megjelenik, az a szorongás, de a klímapusztításhoz kapcsolódó nehéz érzések alapja egy mély veszteségélmény, amely abból fakad, hogy a világ, ahogyan mi ismerjük, átalakulóban van. A Kék Egyenlőség legújabb adásában Csapó Krisztina gyászkísérővel beszélgettünk a klímagyászról és a mélyadaptációról.

A klímagyászcsoportokban a veszteségek különböző rétegeit veszik végig a résztvevők, és itt segítséget, eszközöket is kapnak a feldolgozáshoz. A legáltalánosabb szint a közös (kollektív) veszteségeink szintje, mint például a biztonságérzet vagy a jövőbe vetett bizalom elvesztése. Minél többet fektetett valaki a jövőjébe, annál nagyobb a veszteségélménye, amire a természetes reakció a gyász. Ezután jönnek a személyes gyászok, például egy kapcsolat vagy egy családtag elvesztése, amelyeket felszínre hozhat a friss veszteség, majd a transzgenerációs örökségek, illetve egy őszinte beszélgetés a halálról, az ahhoz kapcsolódó gondolatokról, érzésekről. Ezekre az alapokra épül az aktuális klímagyász feldolgozási folyamata, amelyben a mélyalkalmazkodás mint egyfajta megküzdési stratégia a tapasztalatok szerint igen sokat segít. Krisztina azonban kiemelte, hogy a gyász nem olyasmi, amitől meg kellene szabadulnunk, a gyász maga a gyógyulási folyamat, és sok esetben elkísér egy életen át. Meg lehet azonban tanulni együtt élni vele úgy, hogy ne uralja az életünket.

Krisztina szerint, ha elengedek valamit, amivel ártok, jót teszek a Földnek, de magamnak is. Komoly probléma, hogy a fiatalok aránytalanul súlyos bűntudattal küzdenek. Részei a fogyasztói társadalomnak és ezáltal a problémának, ezt látják, de egyszerűen nem tudnak nem ártani. Megfigyelése szerint a „klímaszorongás” pont a klímaaktivisták és a környezettudatosan élők körében a legerősebb, ami nem meglepő, hiszen mindent megtesznek a változásért, ennek azonban vajmi kevés eredményét látják. Nehéz szembesülni a saját hatóképességünk korlátaival, ráadásul a folyamatok, amelyeknek az irányát meg szeretnénk változtatni, szinte felfoghatatlan léptékűek. A motiváció megválasztása a mentális egészség megőrzésében kulcskérdés: ha a klímaváltozás megállítását tűzöm ki célul, szorongani fogok, mert nem fog menni. A saját hatókör tudatosítása, a már bekövetkezett és nagy valószínűséggel a jövőben bekövetkező veszteségek elgyászolása segít a jelenre fókuszálni. Ha azt a célt tűzzük ki, hogy a természettel összhangban éljünk, és a motivációnk a helyesnek érzett, önazonos cselekvés, akkor a pszichés teher jelentősen csökken.

A közösségi pszichiátria életcélok mentén dolgozik, miközben a lehető legnagyobb mértékben támaszkodik a közösségi erőforrásokra és a természetes segítőkre. Alapja, hogy a befogadó közösség mindannyiunkat gyógyítja. Dr. Harangozó Judit pszichiáterrel, az Ébredések Alapítvány vezetőjével és Gallai István tapasztalati szakértővel beszélget Czabán Samu.

A legnehezebb, hogy akinek hatalom van a kezében, ne akarjon élni vele – ezt tudatosan gyakorolni kell. A betegek is másmilyenek attól, hogy mellérendelt viszonyban vannak a pszichiátrián dolgozókkal. A hanghalló csoportokon keresztül pedig a sorstárs segítők a saját tapasztalataikat felhasználva is gyógyítanak.

Nem éljük meg az érzéseket, ezáltal megmenekülünk a traumák hatásaitól, ez pedig előzménye a pszichózisnak. Helyes fogalom-e a szkizofrénia, és mit lehet kezdeni azzal, akinek nincs problémabelátása? Gallai István tapasztalati szakértő a hanghallás-jelenségekkel való foglalkozásra, a hangok elfogadására, értelmezésére és a hangokkal való viszony megváltoztatására törekszik.

A hanghalló személyek külső, reális hangforrás nélkül is hallanak hangokat, amelyek azonban teljesen valóságosnak tűnhetnek számukra, és sokszor ellenségesek, ijesztőek, utasításokat adnak. A hallucinációk és a hanghallások viszont valamilyen módon kapcsolatban állnak a bennünk lévő traumákkal és komplexusokkal, megértésükkel közelebb kerülhetünk önmagunkhoz és a gyógyulásunkhoz is. István elmeséli saját történetét a skizofréniával, a közösségi pszichiátriával és a hanghalló csoportokkal kapcsolatban szerzett tapasztalataiból kiindulva. Dr. Harangozó Judit pedig a közösségi pszichiátria elveiről, gyakorlatáról és kihívásairól beszél.

Beszélgetés Sheldon Kopp amerikai pszichiáter Ha Buddhával találkozol az úton, öld meg! című könyvéről

A titok az, hogy nincs titok. Minden az, aminek látszik, semminek sincs rejtett jelentése. Filozófia, vallás, hazafiasság, megannyi üres bálvány. Életünknek csupán annyi értelme van, amennyivel mi magunk felruházzuk. Senki se nagyobb senki másnál. Aki felnőtt, annak nincs se apja, se anyja, csak testvérei. Sheldon Kopp amerikai pszichiáter Ha Buddhával találkozol az úton, öld meg! című könyvéről beszélget Czabán Samu, az Új Egyenlőség szerzője Balogh Dávid orvossal és Csaba Benedek pszichológussal a Tilos Rádió Haza és haladás című műsorában.

Miért olyan nehéz változni, és mit kockáztat az, aki pszichoterápiába megy? Hogyan viszonyuljunk a végességhez, és mi van, ha nincs létezésünknek mélyebb értelme? Mit jelent a megvilágosodás, és van-e egyáltalán valódi változás? Sheldon Kopp könyvében izgalmasan keveredik a pszichoterápia, a különböző keleti spirituális hagyományok és az egzisztencializmus. Kopp szerint pszichés problémáinkhoz sokszor előnyök kötődnek, és nem is igazán akarunk változni. Eközben manapság minden embernek meg kell küzdenie személyes identitásáért, amihez el kell mondanunk saját történetünket. A szekularizált világban a pszichológusok segítik az embereket ezen az úton, mint régen tették ezt a sámánok, a guruk és a vallási vezetők. Ezért az emberek pszichoterápiás zarándokútra indulnak. Sokszor azonban külső válaszokat keresünk, miközben a pszichológusok is csak emberek, akik kívülről nem tudnak megváltani minket. Nehezíti a helyzetet, hogy felnőtt korunkra el kellett titkolnunk lényünk egy jelentős részét, hogy mások elvárásainak megfeleljünk. Az öncsonkításért azonban nagy árat kell fizetnünk, mert senki sem engedheti meg, hogy önmaga bármely részéről lemondjon. Az embernek a teljes egésze értékes, amiben még a gonoszság is benne van.

Mai adásunkban Fehér Tibor pszichológussal beszélgettünk néhány, a pszichológiával és főként a klinikai és kritikai pszichológiával kapcsolatban felmerülő dilemmáról, illetve ennek értéktartalmairól, továbbá arról is, hogy égető szükség lenne arra, hogy mindezekről a pszichológus társadalom is élénk és folyamatos vitát folytasson.

A pszichológia a nyilvánosságban sokszor megbízható tanácsok tárházaként jelenik meg, azonban hasonlóan más tudományterületekhez, ez a tudás is történetileg beágyazott. A pszichológia egyre megalapozottabb tudása, megint csak más tudományterületekhez hasonlóan, különböző irányzatok harcából, versenyfutásából bontakozik ki. E kérdésen túl Fehér Tibor pszichológust Fáber Ágoston olyan egyéb problémákról is kérdezte, mint hogy miért fontos a pszichoterápiában az egyén családi és társadalmi hátterét is figyelembe venni, kik és hogyan juthatnak pszichológusi segítséghez, és vajon a pszichoterápián kizárólag középosztályi szakemberek gyógyítanak-e középosztálybeli klienseket? És végül: miként segítheti elő a pszichológia az alávetettek, kizsákmányoltak társadalmi felemelkedését?

Mi a szülőgyilkosságok pszichológiája? Hogyan lesz egy gyerek a családi problémák tünethordozója? Miért nem tudnak az áldozatok fellázadni bántalmazójukkal szemben? Hogyan lehet a fiatalkorúak büntetése helyett a nevelésre helyezni a hangsúlyt? Czabán Samu Vaskuti Gergely pszichológussal és kriminológussal beszélgetett, aki 10 évet dolgozott gyermekotthonban, gyermekjogvédő a Hintalovon Alapítványnál, és kriminológiát tanít az ELTE jogi karán.

Gergő a gyermekotthonban azt tapasztalta, hogy a prostitúció áldozatává vált lányokat megbénítja az, ahogy bántalmazójukat látják. Olyan teljhatalommal ruházzák fel, ami bár irreális, mégis teljesen megbénítja az áldozatot. A kapcsolaton belüli erőszak áldozatai is hasonló pszichológiai csapdába kerülnek, és egészen addig nem tudnak kilépni belőle, amíg nem látják reálisan a másik erejét. A bűnelkövető fiatalok bár antiszociális módon, de általában csak a saját traumáikat próbálják kifejezni, kommunikálni. Gergő egy nagyon különleges témát is kutatott: hogyan magyarázhatók pszichológiailag a szülőgyilkosságok, amelyek esetében valaki áldozatból válik elkövetővé? Szörnyetegek vagy áldozatok a szülőgyilkosok? A tudományos elemzés nem azonos az erkölcsi felmentéssel, mégis nagyon tanulságos, milyen úton jutnak el emberek a bűnelkövetésig.

Gergő szerint kiemelten fontos, hogy a jövő generációját meg kell védeni. És hogyan tudjuk ezt megtenni? Muszáj visszaadni a pedagógusoknak az őket megillető anyagi és társadalmi presztízst. Emellett 21 ezer kiskorú él nevelőszülőnél vagy gyermekotthonban, miközben sem anyagi, sem társadalmi megbecsültsége nincs az ott dolgozóknak. A gyermekvédelemben minden tizedik álláshely betöltetlen. A speciális, nehéz gyerekekkel foglalkozó gyermekotthonokban minden negyedik állás betöltetlen, ami időzített bombaként ketyeg. Az adminisztratív munka felőrli az ott dolgozókat, és nem marad kapacitásuk azt csinálni, amihez értenek. A megoldásokat keresve Gergő kiemelte, hogy nagyon fontos a széles körű társadalmi kommunikáció, a családok életére ugyanis mindig hatással van a politika.

Hogyan segít a szociálpszichológia megérteni világunkat? Mindenki előítéletes, vagy az előítéletesség puszta jellemhiba? Polarizáltabbak-e ma a társadalmak, mint régen, és megszüntethető-e a megosztottság? Hogyan érthető meg a háború lélektana? Szekeres Hanna szociálpszichológussal, az ELTE PPK oktatójával Czabán Samu beszélget.

Szekeres Hanna bevezet minket a szociálpszichológia régi kérdéseibe, miközben olyan mai problémákra is kitérünk, mint a társadalmak megosztottsága vagy a háború kérdése. A szociálpszichológia szerint az emberi természet nem jó vagy rossz: az ember társas lény, olyan alapvető motivációkkal, mint a kapcsolódás vagy életünk eseményeinek kézben tartása. Ha a feltételek adottak, a legjobb emberek is tömeggyilkossá válhatnak, de a hiedelemmel ellentétben a hatalom nem feltétlenül van rossz hatással az emberekre, inkább csak felerősíti alapvető jellemvonásainkat. Lehet, hogy mindenki előítéletes, de akkor mit csináljunk, ha ráébredünk saját előítéletességünkre? Mit jelentenek a nemi előítéletek a női előítéleteken túl? Paradox módon minél kegyetlenebb az egyik fél egy háborúban, annál inkább szüksége van önfelmentő narratívákra, és annál jobban elhúzódhat egy konfliktus. De akkor hogyan lehet véget vetni a háborús helyzeteknek?

Milyen emberképet közvetítsen a pszichológia a társadalom felé? Hová tűnt a lélek a lélektanból? Rossz az iskola, vagy hülyék a gyerekek? Mi a különbség egy pszichológus és egy pap között? Vajon, eltűnik-e a felvilágosodással együtt a pszichológia és az individualizáció is? A Kék Egyenlőségen ezekről és sok más izgalmas kérdésről beszélgettünk Pléh Csaba Széchenyi-díjas pszichológussal, többek között újonnan megjelent összefoglaló munkája, A megismerés vége kapcsán.

A Kék Egyenlőség podcastban vendégünk volt Pléh Csaba Széchenyi-díjas magyar pszichológus, nyelvész, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. Pléh Csaba fél évszázada foglalkozik a megismerés pszichológiájával, elsősorban a gondolkodás és a nyelv elemzésével és annak történetével, a karantén alatt pedig leült, hogy rendet tegyen az íróasztalában és egy monumentális összegző könyvet írjon a modern pszichológiáról A megismerés vége címmel. A modern pszichológia három nagy kérdése, hogy hogyan ne oldódjon fel a biológiában, hogyan viszonyuljon más versengő szakmákhoz az emberi viselkedés irányításában, és milyen emberképet közvetítsen a társadalom felé. Bár a pszichológia a nagy-nagy kérdéseket, mint például hogy „mi az ember?”, „mi a tudatosság?”, „szabadok vagyunk-e?”, „mi a célunk?”, nem közvetlenül válaszolja meg, hanem lefordítja pici kérdésekre, a szerző bízik abban, hogy apró lépésekkel haladva egy ígéretes tudomány tud lenni. Mikről beszélgetünk még?

A modern pszichológia legfontosabb társadalmi hatása nem az, ami a díványon vagy a munkalélektani hatásokat vizsgáló laboratóriumban történik, hanem ahogy a pszichológia befolyásolja az emberek saját magukról való gondolkodását. De milyen képet közvetítsen a pszichológia? Egy determinisztikus képet, amiben az ember sorsát külső körülmények uralják, vagy érjük el azt, hogy az emberek azt érezzék, saját sorsuk urai? Miközben számos körülmény befolyásolja életünket, azt is ki kell emelnünk, hogy a célokat magunk is alakítjuk. Pléh Csaba szerint az ember állandó kereső és próbálkozó természete révén kilép a determinista emberképből, így igenis vannak ösvények az életünkben, amik között nem a tanító bácsi, a feleségünk vagy a párttitkár, hanem mi magunk választunk.

Vajon illúzió az individualizáció? Hogyan fog osztozni a pszichológia mint hivatás az emberi viselkedés irányításának felelősségében a kultúra képviselőivel, írókkal, a vallások képviselőivel és a különböző versengő új, gyors sikert ígérő foglalkozások, coachok és egyebek világával. Kihívást jelent az is, hogy miközben a pszichológusok elkezdték tudásukat népszerűsíteni, egyre felhígultabb tudásokat adtak a nagyközönség számára. Miért nem bírják a gyerekek az iskolát? Rossz az iskola, vagy hülyék a gyerekek? Az életünkben a legkorlátozottabb erőforrás az idő, pont ezért újra végig kéne gondolnunk, hogyan gazdálkodunk gyermekeink idejével. Eközben az iskolázás minden szintjén a gyerekek saját tudásvágyára kéne építeni és nem arra, hogy van egy meglévő rendszerünk, amit bele akarunk ültetni a diákok fejébe. Ezekről és sok másról beszélget Pléh Csaba és Czabán Samu.

Máté Gábor gyakorló orvosként a trauma és a függőség, illetve a stressz és a betegség kapcsolatával foglalkozik. Ismert képviselője a testet és a lelket egységben kezelő gyógyászatnak, emellett a függőségekre sem elsősorban betegségként, inkább a traumatikus múlt tüneteiként tekint.

Máté Gábor az 56-os forradalmat követően még gyerekként emigrált Kanadába, ahol azóta is orvosként dolgozik. Felfogása szerint a testet és a lelket nemcsak a diagnosztikában, de a gyógyászatban is szerves egységként kell kezelni. Meggyőződése, hogy a függőség csak egy tünet, amelynek kiváltója leggyakrabban valamiféle gyerekkori trauma. Ebből adódóan a pillanatnyi kielégülést nyújtó függőség bár mind az egyénre, mind a környezetére nézve káros, mégis érthető próbálkozásnak tekinthető a lelki fájdalom enyhítésére.

Mindezen túl stresszről, betegségről, sikerről, kudarcról és az önértékelésről is beszélgetett vele Fáber Ágoston és Czabán Samu.

Az úszó Szilágyi Liliána történetét, amely a családon belüli erőszak, illetve a házastárs és a gyerek rovására elkövetett bántalmazási formák meglehetősen széles spektrumát öleli fel, már nemcsak a hazai, hanem a világsajtó is részletesen tárgyalta. Hoyer Mária klinikai szakpszichológussal a rossz bánásmód és a bántalmazás hátteréről, okairól és következményeiről beszélgettünk, így próbálva meg tágabb kontextusba helyezni a konkrét történetet.

A közelmúltban ismerhette meg a nyilvánosság az úszó Szilágyi Liliána történetét. Noha a következő beszélgetés nem erről a konkrét ügyről szól, nem tudunk és nem is akarunk teljes mértékben elvonatkoztatni az úszó által elmondottaktól.

De nemcsak ebben a konkrét esetben nem könnyű tisztán látni, ugyanis már a jelenség általánosabb megragadására irányuló kísérlet is kénytelen szembenézni azzal a problémával, hogy a különböző emberek nem egyformán viszonyulnak a bántás, a bántalmazás kérdéséhez.

Vannak családok és közegek, amelyekben a másik rendszeres érzelmi vagy akár fizikai bántalmazása ha nem is elfogadott, de megtűrt jelenségnek számít. A spektrum másik végén pedig ott van a jelenség szétterítésére irányuló törekvés, amely már egy hangos szóváltás esetén is bántalmazást kiált.

Bár Nyugat-Európában az irodalomterápia mint terápiás megközelítés nem számít újnak, Magyarországon csak az elmúlt néhány évben került be a köztudatba – noha tulajdonképpen itthon is már a 70-es évektől jelen van. Az Irodalomterápia című, frissen megjelent könyv szerzőjével, Jakobovits Kitti pszichológussal beszélgettünk, akinek elévülhetetlen érdemei vannak az irányzat hazai népszerűsítésében.

Bár az irodalomterápia nem nevezhető új kezdeményezésnek, hiszen az 1970-es évek óta Magyarországon is jelen van, egyelőre kevesen ismerik és használják a módszert. Jakobovits Kittivel, az Irodalomterápia – A könyvespolcod pszichológusszemmel című könyv szerzőjével a megközelítés sajátosságairól, az egyéni és a csoportos foglalkozások alkalmazási területeiről és a terápiás ülésekkel kapcsolatos tévhitekről is beszélgettünk. Mi a különbség irodalomterápia és irodalompszichológia között? Mennyiben más a terápiás olvasás, mint az, amikor csak úgy, kedvtelésből olvasunk valamit? Milyen szövegek alkalmasak terápiás célra, és vajon léteznek-e irodalomterápiás olvasókönyvek? Őrültek-e a zsenik, és zsenik-e az őrültek? Tényleg „ki lehet terápiázni” valakiből a kreativitást? A szerzővel többek között ezekre a fontos és olykor provokatív kérdésekre is kerestük a válaszokat.

A mai alkalommal Kovai Melinda és Neumann Eszter mutatja be a szocioanalízis általuk kidolgozott módszerét. A Pierre Bourdieu munkássága által ihletett szocioanalízis résztvevők egy csoportja számára segít érthetővé és átélhetővé tenni azokat a társadalmi tényezőket, amelyek az ő viselkedésüket, választásaikat vagy akár ízlésüket meghatározzák, emellett a társadalmi konfliktusokat is eltávolítja az egyén szintjétől, és a megoldás reményében azok mögöttes okait keresi.

A Fordulat társadalomelméleti folyóirat a közelmúltban publikált egy tematikus számot a kritikai pedagógia témakörében. Ebben a számban jelent meg Kovai Cecília, Kovai Melinda, Mészáros György és Neumann Eszter tanulmánya „Szocioanalízis, avagy játék a társadalmi egyenlőtlenségek” címmel. Hogyan viszonyul a szocioanalízis a pszichoanalízishez, és hogyan lehet a társadalmi egyenlőtlenségek rendszerét játékos eszközökkel felfejteni? Vajon ha megértjük, hogy milyen strukturális erők formálják a társadalmakat és okozzák a különböző társadalmi osztályok közötti konfliktusokat, akkor e konfliktusok száma és mélysége is csökkenthető lesz? Ezekről a kérdésekről beszélgettünk Kovai Melindával és Neumann Eszterrel.

A tudományos teljesítmény mérésével kapcsolatos diskurzusokban két lehetséges végpontot azonosíthatunk. Az egyik szerint a tudományos teljesítmény számokkal objektíve is megragadható, a mutatók pedig a vitán felül álló valóságot tükrözik, míg a másik szerint nem léteznek objektív számok, ezért nem is érdemes a kutatók teljesítményét mérni. A mai adásban a számfetisizmus és a számszkepticizmus útvesztőjéből Demeter Márton kommunikációkutatóval, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem docensével próbálunk meg kikeveredni.

A tudományos teljesítmény mérése és mérhetősége kérdésében maguk a tudósok is megosztottak. Demeter Márton kommunikációkutatót, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem docensét arról kérdeztem, hogy miért van szükség a tudományos teljesítmény mérésére, és hogy a teljesítményt mérő mutatók mennyire objektívek, nem lehet-e őket valamiképpen opportunista módon „kicselezni”. Ugyancsak szót ejtünk a tudományos tudás termelésének globális összefüggéseiről, és azt a kérdést is boncolgatjuk, hogy vajon elvárható-e egy alulfizetett kelet-európai kutatótól, hogy ugyanolyan színvonalon publikáljon, mint a centrumországok magas jövedelmű kutatói. Végül nem mulasztunk el kitérni arra sem, hogy a tudományos tevékenységek mérése beleilleszthető-e valamiféle baloldali társadalomkritikai perspektívába.

K. Horváth Zsolttal – megjelenés alatt álló Mérei-monográfiája apropójából – Mérei Ferenc (1909–1986) pszichológus, neveléskutató életútjáról és szellemi örökségéről beszélgettünk. Mérei tevékenységében a tudományos igényesség és a társadalomjobbító törekvések sajátos módon fonódnak egybe. A Kék Egyenlőség podcast adásában ezt az összefonódást próbáljuk meg némiképp kibogozni.

Mérei Ferenc (1909–1986) élete szorosan összefonódott a 20. század fordulatokban és viszontagságokban gazdag történetével: nemcsak a Horthy-érában, de később a Rákosi- és a Kádár-korszakban is következetesen kiállt politikai és tudományos elvei mellett, és ezért többször is súlyos árat kellett fizetnie. A fiatalon Párizsból hazatérő és sokáig a tudományos élet peremén tevékenykedő Mérei a 70-es, 80-as évekre végül elismert és nagy hatású tudóssá válik. Erről és még számos egyéb kérdésről beszélgettünk K. Horváth Zsolt társadalomtörténésszel, akinek várhatóan ősszel jelenik meg nagymonográfiája a neves magyar pszichológusról, a gyermeklélektan és a neveléstudomány elismert szakértőjéről.

Szalai Erzsébet szociológus-közgazdásszal a Replika folyóiratban megjelenés alatt álló tanulmányáról beszélgettünk, melynek címe: Szenvedélyek, identitások – és struktúrák. Az írás többek között azt vizsgálja, hogy a kapitalizmusnak a 70-es évektől kiépülő formája milyen társadalmi, lélektani és társadalomlélektani változásokat eredményezett.

A Kék Egyenlőség podcast mai vendége Szalai Erzsébet szociológus-közgazdász, akivel a Replika folyóiratban megjelenés alatt álló tanulmányáról beszélgettünk. A beszélgetésben számos, egymással szorosan összefüggő témát jártunk körül. Szót ejtettünk arról, hogy a szociológus a strukturális elemzés segítségével mit érthet meg a társadalomlélektani folyamatokból, mégis a beszélgetés központi témája a pszichopolitika kérdése volt: a munka világának egy olyan új fegyelmezési rezsimje, amely képes elhitetni a munkavállalóval, hogy egyre szabadabban választ a munkalehetőségek közül, miközben a munkahelyek egyre bizonytalanabbá válnak.

Scheiring Gáborral tudomány és politika viszonyáról, az orbáni felhalmozó államról, valamint legújabb kutatásai alapján arról beszélgettünk, hogy Kelet-Európában az 1989/90-es társadalmi és gazdasági átmenet hogyan vezetett a munkásosztály egészségének megroppanásához és várható élettartamának radikális csökkenéséhez. Pedig ez az úgynevezett „mortalitási válság” tudatosabb tervezéssel, célzott társadalom- és gazdaságpolitikai intézkedésekkel elkerülhető lett volna.

Scheiring Gábort korábbi politikai és tudományos kétlakiságáról, a Fidesz felhalmozó államáról és a rendszerváltást követően számos kelet-európai országon végigsöprő „mortalitási válságról” kérdeztük. Még konzervatív becslések szerint is legalább 3 millió ember – nagyrészt ipari munkás – halála írható a gyors és átgondolatlan tömeges privatizáció számlájára, de egyes számítások szerint csak Oroszországban mintegy 7 millió ember halt bele az átmenetet követő bizonytalanságba, kilátástalanságba, munkanélküliségbe és a diszfunkcionális megküzdési stratégiákba: így az alkoholizmusba. A rendszerváltást ebből a teljesen új perspektívából vesszük ezúttal szemügyre.

Bánki György pszichiáterrel 2017-ben már beszélgettünk a narcizmus jelenségéről általában. Ezúttal azt a kérdést járjuk körbe, hogy egy gyerekből milyen körülmények hatására válik narcisztikus felnőtt. De az ellenkező tendenciára is kitérünk, hogy miként kell egy gyereket „jól” szeretni, hogy később ne váljon narcisztikussá és szimmetrikus módon tudjon másokhoz kapcsolódni.

Narcisztikusnak lenni hatalmas teher. Teher a környezetnek, de teher a narcisztikus embernek is. Bánki Györggyel, a kérdés szakértőjével arra a kérdésre keressük a választ, hogy mi történik akkor, ha a kisgyerekre természetes módon jellemző énközpontúság felnőttkorban is megmarad. Megnézzük, hogyan működik egy narcisztikus dinamikájú család, amelyben a gyerek életkorsajátos igényei háttérbe szorulnak, ő maga pedig pusztán a szülő pszichológiai vagy egyéb szükségleteinek kielégítésére szánt „eszközzé” válik ahelyett, hogy megkapná a neki kijáró feltétel nélküli szeretetet, biztonságot, empatikus figyelmet. A helyzet azért nem reménytelen, terápiás folyamatban a narcisztikus ember képes lehet megtanulni, hogyan tud szeretetre és empátiára épülő barátságot vagy párkapcsolatot kialakítani és fenntartani.

Stefanik Krisztina pszichológussal, autizmusszakértővel beszélgettünk az autizmus kialakulásának okairól, a korai jelekről, valamint arról, hogy hogyan érzékeli egy autista a világot. Arra is kitérünk, hogy a fizikai és társas környezet sajátos kialakításával hogyan tudjuk az autizmusban érintett emberek mindennapjaikat megkönnyíteni.

Az autizmusra korábban tipikusan a fiúkra-férfiakra jellemző fejlődési zavarként tekintettek. A közelmúltban azonban a diagnosztika finomodásával a nemek közötti arány már az 50-50 százalékot közelíti. Stefanik Krisztina pszichológussal, autizmusszakértővel többek között az autizmus megjelenési formáiról, az autisták sajátos szükségleteinek okairól, valamint arról is beszélgetünk, hogy milyen fizikai és társas környezetben érzik jól (illetve kevésbé rosszul) magukat. Természetesen a világjárvány hatása őket sem kerülte el, így arra is kitérünk, hogy milyen nehézségekkel vagy akár könnyebbségekkel jár esetükben a kialakult világhelyzet.

Az Új Egyenlőség Kék Podcastjának első adásában Pogátsa Zoltán főszerkesztő kérdezte Fáber Ágostont a podcast céljairól. Mi az értelme egy pszichológiai és társadalomkritikai podcastnak? Hogyan kapcsolódik ehhez a kritikai pszichológia perspektívája? És hogyan kerül a szociológus csizmája a pszichológia asztalára?

A Kék Podcast meglehetősen tág témavilágot ölel fel: pszichológiai és társadalmi kérdésekkel foglalkozik kritikai perspektívából. Az első adásban a társadalom strukturalista elemzése mellett a kritikai pszichológia – korántsem egyetlen irányzatba tömörülő – megközelítéséről beszélünk röviden, amely a pszichoterápia és a pszichológiai tudástermelés sajátosságait vizsgálja hol pszichológusok, hol szociológusok, hol pedig történészek aktív közreműködésével. Első ránézésre egy szociológus tájidegen lehet a pszichológia világában, fontos azonban, hogy a pszichológiának elsősorban nem pszichológiai, hanem szociológiai és filozófiai reflexiójára törekszünk – ahogyan tesszük ezt majd egyéb társadalmi kérdésekben is. A pszichológiai tudástermelés és gyakorlat nem csak pszichológiai kérdés, ahogyan egy híd felépítése sem csak mérnöki probléma.