Zsigó Jenő: Vezetőszáron

A könyvborítón Zsigó Jenő szeméből néma szemrehányás árad. De a vele tavaly készült életinterjúban – amelyet a kérdező Neményi Mária 16 fejezetes monológgá szerkesztett – megállíthatatlanul és fájón ömlik szájából a szó. Az önvizsgálatra is késztető, kényszerítő kérlelhetetlen vádirat. A 71 esztendejét szociológusként, népművelőként, zenészként, az Ando Drom együttes vezetőjeként és legfőképp a magyarországi cigányság szószólójaként le­élő Zsigó brutális nyerseséggel beszél népe zaklatott múltjáról, jelene elviselhetetlen helyzetéről, jövőbeli magyarországi lehetőségeiről, pontosabban kilátástalanságáról. Legfőbb mondandója az, hogy a rendszerek változnak, az egymást váltó hatalomgyakorlók cigánypolitikája viszont változatlan: a magyar lakosság többségének elő­ítéletességét kiszolgálva céltudatosan tartja fenn a romák esélytelenségét. Diagnózisát, prófétai pesszimizmusát a valóság, sajnos, nemigen cáfolja, legfeljebb „csak” árnyalja. Józan ésszel felfoghatatlan, hogy miközben a leszakadás folyamatos és rohamos, a romák kiugróan magas munkanélküliségi rátáját közmunkával takarják el, miközben mind gyakoribb az iskolai szegregáció, a hazai cigányságnak változatlanul nincs politikai képviselete, érdekérvényesítő szervezete. Helyette – Zsigó maró szavaival – „párthű lakájok”, „cigánykápók” bólogatnak „apró” pénzekért. Mindezt az évtizedeken át tevékeny roma aktivista testközelből, a saját bőrén is megtapasztalta, szót is emelt ellenében. Meg is kapta miatta néhány küzdőtársával, Bari Károly költővel, a szintén „sok műfajú” Daróczi Ágnes kisebbségkutatóval egyetemben az összeférhetetlen, a radikális jelzőt. És ezen az alapon hatalmi praktikákkal szisztematikusan felszámolták mindazt, amit évtizedeken át civil kurázsival teremtett, köztük az egyik fő művet, a Tavaszmező utcai, a mostoha körülmények ellenére is igen kiválóan működő cigány kulturális központot. Talán lesz olvasó, akiben e megrázó számvetés lelkiismeret-furdalást kelt, ám fájó, hogy azok lesznek többen, akik Zsigó „összeférhetetlensége” bizonyítékaként hivatkoznak majd e mindenképp megkerülhetetlen kötetre.