Tetszett a cikk?
Értékelje a cikket:
Köszönjük!

Méregdrága és szuperrészletes – ez a két dolog teljesen biztos a Harry Potter Varázsalmanach című, J. K. Rowling nevével fémjelzett könyvről. Megnéztük, mi is ez a kiadvány valójában, és kinek érdemes megvennie. Vagy legalábbis megpróbáltunk rájönni.

Ha nem lenne mára mérhetetlenül elkoptatva, és nem hangzana annyira modorosan, épp a Harry Potter Varázsalmanach lenne az a könyv, amire érdemes lenne használni azt a kifejezést, hogy

minden is benne van.

Olyan hihetetlenül sokrétű, annyira sok mindent zsúfoltak bele, hogy minden negatív állításra biztosan jut egy pozitív is, vagy máshogy mondva: ha nem is jó benne minden, végül is tök mindegy, mert biztosan mindenki talál benne valami olyat is, ami tetszeni fog neki. A Varázsalmanach olyan, mint Hermione Granger tértágító bűbájjal kezelt táskája: minden belefér. Minden is. (Az meg pont ebből a könyvből derül ki – vagy csak nem emlékeztem rá a Harry Potter-regényekből? –, hogy Hermione egyébként illegális tevékenységet folytatott, mert a muglik holmijainak megbűvölését tiltja a varázslótörvény.)

Hogy Joanne Kathleen Rowling 16 évvel az utolsó Harry Potter-regény után „új Harry Potter-könyvet ad ki”, azt bő féléve tudni lehetett, ugyanakkor az is hamar kiderült, hogy aligha lesz szó a sztorihoz érdemben bármit is hozzáadó kiadványról. (Aki olyat keres, az olvassa el a Harry Potter és az elátkozott gyermek című, 2016-os színdarabot, ami 19 évvel a Harry Potter és a Halál ereklyéi után játszódik, és kiváló olvasmány.) De hogy akkor valójában mi is ez a könyv, az csak most, a világszerte azonos dátumú (október 10.) megjelenéskor derülne ki – ha kiderülne.

 

Lakos Gábor

Jó, persze az alapok tényleg ki is derülnek, belelapozva a könyvbe: az almanach megnevezéshez illően egy hatalmas adattár a varázsvilágról, azaz a hét Potter-könyvben elhangzó vagy akár csak utalás szintjén megjelenő dolgokról, gazdagon illusztrálva. Sőt, igazából pontosabb lenne azt mondani, hogy egy képeskönyv, kétszáz színes, minden milliméterén rajzokkal teli oldallal, amelynek illusztrációit adatok egészítik ki – így talán könnyebb elképzelni a színes és szélesvásznú kötetet. Van benne kronológia a mágusvilág történelméhez, varázsige-ismertető, a patrónusok, vérfarkasok, mágikus növények, varázspálcák, repülő seprűk ismertetése, kviddics-gyorstalpaló, térkép a Mágiaügyi Minisztériumhoz, de még a Weasley Varázsvicc Vállalat termékeihez is: csak a felsorolás több oldalt venne igénybe, hiszen a tartalomjegyzék csaknem száz „tételt” sorol fel, amelyeket a könyv mind ismertet.

A „de akkor mi is ez tulajdonképpen?” kérdés inkább arra vonatkozik, hogy

vajon kinek szól és mire is való ez a könyv?

Mert mintha épp ezt a kérdést felejtették volna el tisztázni az alkotók; márpedig ez az, amit még azelőtt ki szokás találni, hogy egyetlen betű is megszületne a könyvből. Bár talán nem elfelejtésről van szó, hanem arról, hogy nem ez volt a fontos: rá van írva, hogy Harry Potter, szép, rendkívül nagyszabású – akkor jó, és kész. És ezzel tényleg nehéz is lenne vitatkozni: akinek fontos Harry Potter világa, és van fölösleges 20 ezer forintja – vagy pénzes, a karácsonyra készülő rokona –, vélhetően úgyis megveszi anélkül, hogy hosszasan filozofálna a koncepción.

 

Lakos Gábor

A Varázsalmanachban legalább ötféleképp lehet csoportosítani az oldalak célját, vagy máshogy mondva legalább ötféle, a kötet céljára vonatkozó koncepció verseng egymással. Az egyik olyasmi, mint Tolkiennál a sok száz oldalas függelék és a Szilmarilok, vagyis hát majdnem olyasmi, lexikonméret helyett mindössze pár mondatban: a hétrészes regénysorozatban nem szereplő kiegészítések a varázsvilág egészéről. Mikor hozták meg azokat a törvényeket, amiket mindenki adottnak vesz a regényekben, mikor épült meg Roxmorts falu, mióta szállítja a Roxfort Expressz a diákokat az iskolába. Vagy mindennek a komolytalanabb verziója, például a seprűfajták erősségei és gyengeségei, a seprűgyárak ismertetése. Ezek a részek legjobbak – üröm az örömben, hogy ezeket az arányaiban sajnos eltörpülő részeket olvasva nem könnyű nem arra gondolni, mennyivel jobb lett volna, ha az egész kötet csupa ilyesmiből áll, afféle utólagos, hivatalos Potterverzumként.

A második féle, és arányaiban a leginkább jellemző tartalom a képes-vicces lexikon: újat ugyan nem ad, de csoportosítja a több ezer oldalnyi szöveg különféle pontjain megjelenő információkat. Mit lehet tudni a varázspálcákról, milyen eszközökkel kommunikálnak a varázslók, mi jellemzi az egyes szereplőket, a varázsvilág mely részén milyen élőlények élnek és így tovább. Mindezt az illusztrációk teszik teljessé: hét eltérő, de azért hasonló stílusú illusztrátor hozott be a filmek miatt megkövültnek számító képi világ mellé újszerű vizualitást, ami önmagában is izgalmas tud lenni. Ezek között a részek között vannak jópofa telitalálatok – mint például a varázslók szólásgyűjteménye, a varázslóérettségi lehetséges feladatai vagy a roxforti poggyász kötelező elemei –, de vannak kihagyott lehetőségek is: jó ötlet a varázsnapilapok cikkeit bemutató oldalpár, de az egészet értelmetlenné teszi, hogy minden cikkből csak pár mondat látszódik. (Pedig az egyik töredék révén felsejlik annak a lehetősége is, hogy bemutassa, hogyan alakult át propagandává a sötét időszakban a varázssajtó is: ismerve Rowling társadalmi ügyekhez való viszonyát, hogy még a gyerekkönyve is politikáról szól, egyenesen érthetetlen, miért nem élt ezzel.)

Kegyetlen politikai horror lett J. K. Rowling új gyerekkönyve

Keserves szenvedés után éhen halt szülők összevert gyerekei és országukat tönkretevő, hazug, gyilkos, velejükik romlott politikusok népesítik be a Harry Potter-könyvek írója, J. K. Rowling új gyerekkönyvének világát. Az Ickabog nem széplelkeknek való, de csupa jót akar.

A harmadik tartalomcsoport a teljesen értelmetlen és megúszós idézgetés: ezekben a részekben a szerkesztő egyszerűen kiválasztott egy rakás idézetet valamilyen témáról a könyvből, és újraközölte azokat minden többlettartalom nélkül. (Ilyen például az, hogy milyen csínyei voltak a Weasley-ikreknek.) A negyedik ehhez hasonló, csak kicsit megengedőbben írva le ugyanazt: a nosztalgiára rájátszó részek. Legalábbis más haszna nemigen lehet annak, hogy fel vannak sorolva Neville Longbottom peches esetei vagy Luna Lovegood hóbortjai, na meg természetesen szerepel – különösebb ok nélkül – a szeptológia talán leghíresebb mondatpára is. („– Ennyi év után is? – Örökké.”) És talán ide sorolhatóak a totálisan nyilvánvaló alapinformációk is: aki kiad egy zsák pénzt egy Harry Potter-albumra, annak aligha kell még egyszer leírni olyasmiket, mint hogy Harry Potter egyik beceneve a Kis Túlélő, a varázslók baglyokkal üzennek egymásnak, és bizony létezik egy olyan dolog is, aminek hoppanálás a neve.

 

Lakos Gábor

Az ötödik féle oldalpárok viszont a leglenyűgözőbbek a könyvben: a hihetetlenül aprólékos, órákig böngészhető rajzok a regények egyes helyszíneiről, akár részletesebben, mint a könyvekben vagy a filmekben. Ez megint csak olyasmi, ami akár egy egész könyvet is kitölthetne, és akkor minden további kérdés nélkül azonnal ajánlható lenne a könyv bárkinek: az a duplaoldalas rajz a Mágiaügyi Minisztériumról valami elképesztő, nagyszerű a varázskórház bemutatása, de nem rossz épp az Odú vagy a Roxfort környékének négyoldalasra kihajtogatható térképe sem. És ezeken kívül is vannak olyan oldalpárok, amelyek puszta kinézetükkel varázsolnak el: a patrónusokról és a sötét varázslatokról szóló oldalak gyönyörűek, és egyébként is sok a vizuális ötlet, legyen szó karácsonyfadíszekbe rajzolt ünnepi jelenetekről vagy varázspálcából kitörő varázsigékről.

Erre vonatkozott tehát a kritika elején, hogy tulajdonképpen mindegy, mi az, ami nem sikerült igazán jól a könyvben, mert úgyis mindenki talál benne valamit, ami viszont igen: kit érdekel, ha az egyik oldalnak nincs különösebb értelme némi önidézeten túl, ha egyszer utána ott egy csodás rajz, amiben egy fél délutánra el lehet mélyedni? Nem biztos, hogy lett volna értelme kihúzni azt a pár tucat felesleges oldalt, mert ha mást nem is, a boldog múltba révedést biztosan szolgálják ezek is. Az ugyanakkor tény, hogy egy ennyire komolyan vett és ambiciózus kötet lehetett volna akár kétszáz oldalon keresztül is annyira izgalmas, mint amennyire ennek a könyvnek csak a kis része az, és akkor biztosan nem merült volna fel az egyszerű rókabőrlehúzás vádja sem.

 

Lakos Gábor

Nagyot csalódni mindenesetre biztosan nem fog, aki megveszi. Ez olyan biztos, mint hogy az idő galleon, vagy hogy sárkányból nem lesz golymók!