Tetszett a cikk?

Nehéz ma olyan tévéműsort találni, amelyben elfogulatlanul, indulatoktól mentesen, a szakmaiságot szem előtt tartva lenne szó a sokakat megosztó kérdésekről, például az utóbbi időben hozott kormányzati döntésekről. Külföldön van ilyen: például a HARDtalk, a BBC elsősorban politikai kérdésekkel foglalkozó vitaműsora – mutat rá a Méltányosság Politikaelemző központ két kutatója, Répási Krisztián és Török Zoltán.

A körülbelül húszperces adásokat magyarul a Hír Tv-n lehet figyelemmel kísérni, és felmerül a kérdés, hogy a magyar kollégáknak mit lehetne tanulniuk a HARDtalk műsorvezetőjétől, Stephen Sackurtól. A HARDtalk öt egymást követő adását vizsgáltuk, vendégei Keith Ellison és Howard Dean demokrata képviselők, Brian May, a Queen zenekar egykori szólógitárosa, Ingrid Betancourt volt kolumbiai elnökjelölt, valamint Sebastian Pinera chilei elnök voltak.

Stephen Sackur, a műsorvezető
bbc.co.uk

A beszélgetéseknél a műsorvezető egyszerre helyezte magát a szakértő és az „utca embere” szerepébe, ebből a két pozícióból vezényelve le a műsort, melyek során a számonkérő jelleg és a többnyire erős kritikai hangvétel dominált. A politikusoknál összevetette korábbi ígéreteiket azzal, hogy a vállalásokból mi valósult meg és mi nem. Fontos, hogy a kérdező Keith Ellison és Howard Dean esetében nem a „nagy ellenfél”, a Republikánus Párt szemszögéből fogalmazta meg mondandóját, hanem egyrészt az Obamában csalódott demokrata szavazó, másrészt az amerikai politikát és a politikai játszmákat jól ismerő szakember szerepét öltötte magára. „Átlag amerikaiként” válaszokat próbált kicsikarni a megkérdezettektől arra vonatkozóan, hogy Obama miért nem váltotta valóra választási ígéreteit, szakértőként pedig a háttérben zajló eseményekről kísérelte meg fellebbenteni a fátylat, rámutatva többek között a kormány hibáira és a politikai ellenfelek stratégiájára.

A riporterrel ellentétben a műsor vendégei arra törekedtek, hogy meggyőzzék a nézőket saját igazukról. A politikusok elsősorban saját pártjuk és az elnök iránti szimpátiát próbálták erősíteni, miközben igyekeztek a másik oldal álláspontját megcáfolni. Hasonló volt a helyzet a többi közéleti személyiséggel is: ők elsősorban személyes meggyőződésüket, hitvallásukat hangoztatták. Feltűnő volt, hogy a válaszadók természetesnek vették a riporter gyakori kekeckedését, higgadtan reagálva rá. Valószínűleg az elhangzott kérdéseket már többször is feltették az interjúalanyoknak, így nem is jöttek zavarba. Amikor elvállalták a szereplést, feltehetően sejtették, mire számíthatnak, ráadásul néhány vendég már többször is találkozott Stephen Sackurral, mint például Keith Ellison és Ingrid Betancourt.

Mivel az egész műsor nagyon gyors tempót diktál, az interjúalanyoknak lényegre törően kellett megadniuk a feleletet, ugyanakkor megvolt a lehetőségük, hogy ismertessék saját, vagy adott esetben pártjuk álláspontját a témával kapcsolatban, részletesen kifejtve a választ, így aki meghallgatja a beszélgetéseket, a végére mindenképpen tájékozottabb lesz. A számos provokatív kérdés ellenére a beszélgetésekben szemmel láthatóan jól érezték magukat a felek, és a hangulat nem volt feszült. Egyik fél részéről sem történt sértődés, a hangnem sokszor közvetlen volt, egy pillanatra sem ült le a műsor, köszönhetően többek között annak, hogy Sackur eltérő intenzitással ugyan, de folyamatos nyomás alatt tartotta a megkérdezetteket.

A HARDtalk az angolszász vitaműsorokra jellemző stílust képviseli, emiatt több szempontból is más, mint a politikai témájú magyar beszélgetős műsorok. A különbséget talán a legjobban a műsorvezető oldaláról lehetne megragadni, aki nem kérdez alá az interjúalanyának, nem adja a szájába a választ, de nem is tör pálcát felette, tehát semmilyen irányban sem elfogult. Viszont nehezen tolerálja a mellébeszélést, a politikusoknál például csak egy ideig hagyja, hogy „propagandaszagúan” válaszoljanak. A magyar politikai „talk show-k” főbb jellemzői közé sorolható a valamilyen politikai irányba való elfogultság, ami szimpátia esetén alákérdezést, véleménykülönbség esetén viszont túlontúl erős kritikai hozzáállást eredményez. További probléma, hogy a kérdező vagy felkészületlen, vagy szándékosan nem hatol mélyre a kérdéseivel. Első esetben a műsorvezető tárgyi tévedéseket hord össze, így a műsor jelentős része azzal megy el, hogy az interjúalanynak kell „korrigálnia”, az utóbbinál pedig álmosan vánszorog a műsor, mert a kérdező csak a felszínt kapargatja.

Egy ilyen műsorra Magyarországon is lenne igény, ehhez azonban néhány feltételnek teljesülnie kell. A HARDtalk és műsorvezetőjének legnagyobb erényéi közi tartozik a témával kapcsolatos tájékozottság, a jól megfogalmazott kérdések, a pártatlanság, valamint az a tény, hogy Sackur egy pillanatra sem hagyja, hogy vendége átvegye az irányítást a műsor felett. A magyar riportereknek egyrészt kevésbé kellene elfogultnak lenniük, másrészt felkészültebben kellene hozzáállniuk a beszélgetésekhez, végül pedig tudniuk kellene irányítani a vita menetét. Ez utóbbi alatt azt értjük, hogy nem muszáj minden kérdésnél kellemetlen helyzetbe hozni az interjúalanyt, de a műsorvezetőnek például egy politikussal szükség esetén éreztetnie kell, hogy ne próbálja meg őt félrevezetni, illetve ne tekintse választási kampánynak a vitaműsort.

Magyarországon a Hír Tv az első csatorna, amely műsorára tűzte a HARDtalk-ot. Ezzel akarva-akaratlanul kritikát gyakorolt saját maga és a többi hazai tévéadó fölött, megmutatva, hogy a politikai vitaműsorokat így is lehet, sőt, így is kellene vezetni. El lehet jutni oda, hogy a magyar politikai „talk show-kban” nagyobb szerepet játsszon az érdeklődés és a szakmaiság, mint az ítélkezés és az elfogultság, ezzel háttérbe lehetne szorítani az érdektelenségbe fulladó, vagy éppen kampányműsornak is beillő „talk show-kat.