New review of children’s literature and librarianship. – London, 1995-

24. (2018) 1., p. 1-17.

A könyvtárak és levéltárak a kultúra letéteményesei, ezért a kultúra tulajdonlását érintő etikai kérdésekkel is foglalkoznunk kell. A levéltárak követik azt az etikai elvet, mely szerint a speciálisan érdekelt csoportoknak legyen joguk véleményt nyilvánítani a kultúrájukat érintő gyűjteményről. A könyvtáraknak is hasonló elvek szerint kell működniük. Az ENSZ-nek a gyermekek jogairól szóló egyezménye szerint a gyermekeknek joguk van ahhoz, hogy részt vegyenek az életükre ható döntések meghozatalában, így a könyvtári gyűjteményfejlesztésben is. Az Association of Senior Children’s and Education Librarians (ASCEL) elismeri ezeket a jogokat, de szerintük a gyerekek véleményét csak a szolgáltatásoknál kell figyelembe venni. A gyakorlati oldalt tekintve tehát mérlegelni kell, hogy az etikai elvek valóban megvalósíthatók és minden könyvtár számára elfogadhatók-e.

Kiindulhatunk abból a nézőpontból, hogy a gyermekirodalom képzete eleve lehetetlen. A legtöbbet vitatott kérdés, hogy a gyermekirodalom tekinthető-e a gyermekek kultúrájának; ha igen, akkor a gyermekeknek joguk van beleszólni a gyűjteményfejlesztésbe. Az is tisztázásra vár, egyáltalán kik a gyerekek? Legtöbben a biológiai fejlődést veszik alapul, néhány szerző a szociológiai oldalt is vizsgálja.

Ne feledjük, egykor a felnőttek is gyerekek voltak! Többek véleménye szerint a felnőttek nézetei nem feltétlenül egyeznek a gyerekekével; az olvasmányok kiválasztásakor a gyerekek inkább hallgatnak társaikra, mint a szüleikre vagy a könyvtárosra. Valamikor az amerikai gyermekkönyvtárosok „elferdítették” az általuk ajánlott irodalmat, amivel a gyerekeket be tudták csalogatni a könyvtárba, és jó hatással voltak a kiadókra is.

Ami a gyerekek kompetenciájának megítélését illeti, két tábor áll egymással szemben: a „gondoskodók” szerint a gyerekek nincsenek tisztában tetteik következményeivel, ezért óvni kell őket; a „liberálisok” szerint jogaik megvonásával a társadalom cselekvőképtelenné teszi őket. Valójában a gyerekek véleménye értékes, a felnőttek sokat tanulhatnak tőlük, ezért ki kell dolgozni a gyerekek bevonásának módját a gyűjteményfejlesztésbe.

Összefoglalva:

- a gyerekirodalom akkor lesz a gyermekkultúra része, ha a gyerek olvassa azt;

- bár a gyerekek véleménye nem tekinthető általában reprezentatívnak, figyelembe vétele segíti azt a közösséget, amelybe a gyerek tartozik;

- noha a gyerekek és a felnőttek véleménye eltérő lehet, a gyerekek bevonása segíti olyan könyvgyűjtemény kialakítását, amelyet ők szívesen olvasnak;

- nem lehet csak a gyerekek véleményére támaszkodni, de meg kell hallgatni őket.

Az elvek megvalósítása a különböző intézménytípusok szerint:

- Iskolai könyvtárak: a folyamatos kapcsolattartás miatt fontos, hogy a gyerekek hallassák hangjukat. Bár e könyvtárak feladata elsősorban az oktatás támogatása, a gyerekek bevonása a gyűjteményfejlesztésbe az olvasás megszeretését is elősegíti.

- Közkönyvtárak: sok könyvtár követi az ASCEL iránymutatását, de nem világos, hogy ezek a gyűjteményfejlesztésre is vonatkoznak-e. A gyermekolvasók nézőpontja nem annyira reprezentatív, de szükséges, hogy a gyerekek gyakorolhassák jogaikat, és a kívánságaikat gyűjtő dobozokon túl is számítson véleményük. Jó példa a cambridgeshire-i közkönyvtár „road test”-je: csak néhány példányt vesznek az eddig ismeretlen szerzők műveiből, a további vétel előtt az értékelésre a gyerekeket kérik meg.

- Egyetemi könyvtárak: használóik elsősorban nem a gyerekek, a gyermekirodalom a kutatókat, az oktatókat és a hallgatókat szolgálja.

- Levéltárak (archívumok): valójában a gyermekirodalom nagy letéteményesei; kulturális hatásuk eltér a könyvtárakétól, szerepük az irodalmi örökség megőrzésében fontos. Fejlesztésükbe indokoltnak látszik mind a felnőttek, mind a gyerekek bevonása.

(Viszocsekné Péteri Éva)