Az elmúlt években egyre több tudományos tartalommal találkozik az átlagos hírfogyasztó, és ezzel párhuzamosan az alternatív, sokszor a tudományos álláspontoknak ellentmondó narratívák is fénykorukat élik. A legnagyobb veszélyt az olyan tartalmak jelentik, amelyek a tudomány eszköztárát felhasználva igyekeznek torz képet festeni bizonyos kérdésekről.
Az, hogy a szélsőségeknél bizonyos esetekben nagyobb fenyegetést jelentenek a határokat elmosó, köztes megoldások, nem új gondolat, ahogy azt a művészetek és a kultúra területén már többen megfogalmazták.

Umberto Eco híres esszéje, A rossz ízlés struktúrája a giccs jelenségének egyik első és azóta is legnagyobb hatású elemzése. Eco szerint a giccs alapvető működési mechanizmusa az, hogy a valódi (avantgárd) művészet tartalma helyett annak hatásait másolja, és ezeket előre becsomagolva nyújtja át a fogyasztóknak, akik így azonnal átérezhetik az előre elvárt és programozott, instant érzelmi hatásokat. A probléma gyökere azonban az, hogy az Eco által valódinak tartott avantgárd művészet aktív fogyasztót feltételez, aki a felfedezés mozzanatán keresztül tevőlegesen vesz részt a művészi alkotás felfedezésében, amelynek jutalma az érzelmi töltet megtapasztalása és az intellektuális gyarapodás. Tehát amíg az avantgárd esetében meg kell izzadnunk a győzelemért, a giccs esetében nem kell lefutnunk a maratont ahhoz, hogy megkapjuk azt az adrenalinlöketet, amely 42 kilométer lefutása után, a célszalag átszakításakor jelentkezik.

Eco szerint azonban mégsem a giccs veszélyezteti leginkább a valódi művészetet, valamint ezzel együtt a társadalom érzelmi és mentális állapotát, hanem egy, a giccsnél sokkal alattomosabb jelenség, amit ő a kritikus Dwight Macdonald nyomán midcult néven ír le. A midcult, vagyis a középkultúra a tömegkultúra megjátszós, gonosz mostohatestvére. Macdonald szerint a középkultúra veszélye abban rejlik, hogy az avantgárd bizonyos tulajdonságait magában foglalja, de a hatásait az azokat kiváltó működési mechanizmus nélkül tárja a befogadó elé, és így képes elhitetni a fogyasztókkal, hogy ő márpedig valódi művészi értékkel bír.