Michael Stevenson, az OECD kiemelt oktatásszakmai tanácsadója például azt hangsúlyozta, hogy az oktatásban élen járó országokban már rég nem a XIX.-XX. századi elvek szerint szervezik az oktatást, amikor annak a célja az volt, hogy egy szakmára készítse fel a gyerekeket. Az egyéni jóllétet, boldogságot, az emberi kiteljesedést kell szolgálnia az iskolának - mondta. És ez nem individualista mákony, tegyük gyorsan hozzá, hiszen az egyes emberek jóléte összefügg a társadalom jólétével és gazdagságával is.

Ha csak a gazdaság szolgálatába állíjuk a közoktatást, azaz a jövőbeli munkát állítjuk a középpontjába, az a társadalom szétszakadáshoz és a közösség széteséséhez vezet - mondta. Ezt a központból irányított, "munkaalapú társadalmat" szolgáló magyar közoktatás, mellesleg fényesen bizonyítja, tesszük már mi hozzá. Mellesleg értelme sincs felkészíteni konkrét munkákra a gyerekeket, hiszen számos állás meg fog szűnni vagy átalakul, mire ők elérik a megfelelő életkort a munkába álláshoz.

A tanításra lefordítva ez azt jelenti, hogy a kognitív tudás, a tanulóközpontú tanulási környezet kialakítása mellett olyan készségek fejlesztésére kellene figyelni többek közt, mint az empátia, a kooperáció, egymás tisztelete, a másokkal való törődés, vagy épp a kritikus gondolkodás. Kiemelt három fő területet, amelyek elősegíthetik a többször is emlegetett emberi kitejesedést, és amit az iskolának ezért különösen fejlesztenie kell. Az egyik az adaptív problémamegoldás (azaz, hogy az adott kontextusban megtanultakat más helyzetben is alkalmazni tudja a diák), az etikus döntéshozatalt, és az esztétikus érzékelést ("a képzőművészettel meg lehet tanítani, hogy értékeljük a szépet").