- Gyakorlatilag bármit elhisznek, ha azt Trump mondja,
- ha szembesítik őket az adott állítás hamis voltával, az nem változtat az elnökbe vetett bizalmukon,
- az állítás cáfolata gyorsan törlődik az emlékezetükből, és nagyjából egy hét múlva hajlamosak azt újra tényként elfogadni.
(Igen, most végig Donald Trumpról és követőiről beszéltünk.)
Daniel Gilbert: az információkat az agy két lépésben dolgozza fel: amit hallunk vagy olvasunk, azt először elfogadjuk igaznak, hogy egyáltalán meg tudjuk érteni, aztán a felhalmozott tudásanyagunkra támaszkodva lefut egy mentális ellenőrzés, és ennek az eredményétől függően vagy elhisszük, vagy nem.
A gond az, hogy a kétlépcsős folyamatból csak az első megy feltétel nélküli reflexként, automatikusan, a második már energiabefektetéssel jár, és könnyű megzavarni benne az agyunkat. "Ha túl kevés a feldolgozáshoz az idő, az energia vagy a rendelkezésre álló bizonyíték, hajlamosak vagyunk nem elutasítani az adott állítást. Ha pedig túl vagyunk terhelve hamis, vagy potenciálisan hamis kijelentésekkel, az agyunk úgy reagál, hogy egyszerűen nem is futtatja végig mindegyiken a kétlépcsős ellenőrzést" - írja Gilbert. Vagyis a sok hazugság feldolgozásába belefásulunk, és a végén már nem is érdekel, hogy az adott kijelentés igaz-e, inkább elfogadjuk.
Itt pedig bejön a képbe pár másik pszichológiai jelenség, a megerősítési torzítás, és a kognitív disszonancia, ami - jócskán leegyszerűsítve persze - annyit tesz, hogy az ember természeténél fogva jobban szereti a megnyugtató hazugságokat a kényelmetlen igazságoknál.
A rossz hír az, hogy ez a módszer csak gondolatok megerősítésénél működik, a cáfolatuknál nem. És ezzel el is értünk Trump igazi titkáig: hogy mindig ő adogat.