Bojár Gábor: ... Ma is úgy gondolom, hogy ezek a [pályázati köz-] pénzek ártanak a vállalkozásoknak. A kár sokkal nagyobb, mint a feleslegesen odaítélt adófizetői pénz. Ez a pénz ugyanis arra tanítja a jobb sorsra érdemes vállalkozásokat, hogyan kell jól pályázni, és nem arra, hogy a piacon hogyan kell boldogulni.
A XXI. század a tudásalapú társadalom és gazdaság százada, ahol a tudomány és az oktatás eredménye sokkal hamarabb válik piaci értékké, mint valaha. Így annak a kutatásnak és oktatásnak van értéke, amely képes piaci fejjel is gondolkodni. Ettől pedig egyetemeink még nagyon távol állnak, nemcsak Magyarországon, de egész Európában. Amerika ebben vitathatatlanul előttünk áll, a Harvard például ma már nem arra a legbüszkébb, hogy hány Nobel-díjast adott, hanem hogy ott született a Facebook.
A mérnököket és tudósokat nem üzleti tervek és eredménykimutatások készítésére kellene elsősorban tanítani, és az sem a legfontosabb, hogy hogyan működik a tőkepiac. A szakadék lényege ugyanis a két világ markánsan különböző kulcs-teljesítménymutatóiban (key performance indicator -- kpi) van. Amíg a tudományos teljesítményt publikációk számával, idézettségi faktorral, tudományos díjakkal, tehát a szűk szakma elismerésével mérik, addig az üzleti világban a profit és a piaci részesedés a mérőszám. A mérnökhallgatókat tehát nem a hozzáértő szakma, a másik mérnök elismerésének kivívására kellene nevelni, hanem arra, hogy ne lenézzék, hanem szeressék és tiszteljék munkájuk 'buta' felhasználóját, azaz a vevőt. Az üzlet ugyanis erről szól.