Milyen arányban foglalkozunk a könyvtár tupírozásával illetve kommunikációnk minőségével? És milyen az arány a könyvtárosképzőben?
- Barabási Albert László: Az a felismerés, hogy a teljesítmény korlátos, és hogy nem tudok jelentős változást elérni egy szinten túl azért, hogy a teljesítményemet növeljem. A kérdés az, hogy hol használom fel jobban az időmet: ha arra törekszem, hogy még jobb fizikussá váljak, vagy inkább próbáljam meg a megfelelő kontextusba helyezni, amit csinálok, hogy érthető legyen a világnak.
- Ez az, amit úgy hívunk, hogy önmenedzselés?
B.A.L.: - Nem, inkább úgy, hogy kommunikáció. Leírhatom a felfedezésemet egy fél oldalban matematikai képletekkel fizikusoknak azzal, hogy itt van, használjátok. Avagy rászánhatok még két napot arra, hogy megmagyarázzam, miért csináltam, hogyan néz ki, és hol alkalmazható ez az egész. Rengeteg szakcikk van a szaktársadalomban, amit a közönség nem értett meg, mert egyszerűen el volt dugva az eredmény egy képletben, és sose szállt le az illető a piedesztálról azért, hogy megmagyarázza, mit fedezett fel. A kérdés az, hogy hajlandóak vagyunk-e megfelelően kommunikálni a közönséggel. Hajlandó vagyok-e elmenni, megtartani egy előadást, ahol elmagyarázom, mi az, amit csináltam, hogyan csináltam, és miért.
- De egy rendes tudós annál tudósabb, minél érthetetlenebb, nem? Így szoktuk meg.
B.A.L.: - Ez manapság nem igaz. Nagyon sok fantasztikus tudós remekül tud kommunikálni. Különösen nem igaz ez az amerikai tudományos világra. Nagyon sok Nobel-díjast ismerek, akik olyan előadásokat tudnak tartani, hogy mindenkinek tátva marad a szája. Én mindig úgy fogtam fel az életemet, hogy én nemcsak tudós vagyok, de értelmiségi is. Ez az erdélyi környezetből származik, ahol kicsit többet várnak az embertől, mint szakbarbárságot. Úgy érzem, hogy kötelességem más szinten is kommunikálni azt, amit csinálok.