Minél inkább próbálom magamban átszűrni a generációs különbségek értelmezését, annál inkább látom, mennyire bonyolult a helyzet a társadalmi leszakadásban. A generációs szegénységből adódó generációs átörökítések ugyanis egészen másképp rendezik a viszonyulásokat, mint ahogy azt a társadalom más rétegeiből feltételezzük.

... Meg tudjuk-e itt értetni valaha pl. a meseolvasás jelentőségét, ami itt szintén kimaradt? Ez pedig nem pótlódik most sem az olvasási-mesélési kultúra hiánya miatt. Ide tagozódott be iszonyatos erővel a tv és a digitalizáció, amelyek nem adnak időt a gyereknek a kapott információk átszűrésére, beépülésére, sem arra, hogy a kész képek helyett a saját képi világában élje meg mindazt, amit hall. Neki ezt adja, és csak ezt adja a kor. A mai gyerekek leggyakrabban nem mesét néznek, hanem horrorfilmet, felnőtt tartalmakat, és ezekből alakítják ki a saját megküzdési stratégiáik mintázatait.

Gyakran beleborzongok, amikor egy-egy gyerek mesél az otthoni éjszakai filmélményéről. Nemrég mesélte az egyik kollégám, hogy a kisfiú úgy beleélte magát egy horrorfilm elmesélésébe, hogy közben majdnem rosszul lett. Mit élhetett át, mikor látta? És most rögtön menjünk vissza arra a vonalra, hogy miért nézi, miért engedi a szülő?
Nos, azért, mert neki kimaradt az a lassabb vizuális környezetváltás, amiben a társadalom többi tagja felnőtt, és ezért náluk a viszonyulás ehhez az új világhoz nem alapozódott meg a szülői átörökítésben. Megrekedt gyermeki szinten. Ugyanúgy vonódnak be, ugyanúgy élnek meg ebben mindent, mint a gyerekeik.