A települési könyvtárak ősei azok az olvasókörök, egyletek, melyeket a 19. században, munkások, szegényparasztok, kézművesek hoztak létre. Olyan emberek, akiknek az állami oktatás nem biztosította a művelődésükhöz szükséges feltételeket, a piacon pedig képtelenek lettek volna a tudáshoz szükséges könyveket, folyóiratokat, enciklopédiákat, napilapokat egyenként megvásárolni. Az olvasóköröket megszervező szegényparasztság "találta fel" a megosztáson alapuló gazdaságot.
1894-ben a Szántó-Kovács János vezette hódmezővásárhelyi zendülés kiváltó oka a helyi olvasókör dokumentumainak, könyveinek elkobzása volt - nem magasabb bért, rövidebb munkaidőt követeltek maguknak a helyi földmunkások, "csak" a könyveik visszaszolgáltatását, a könyvtárukat, melyet közösen hoztak létre.
1895-ben tehát Rubinek Gyula megbízatásának eleget téve utazott a Viharsarokba, ahol összesen három hetet töltött a terepen, beszélt a helyi agrármunkásokkal, a földbirtokosokkal és a közigazgatási vezetőkkel.
Rubinek Gyula egy állami népkönyvtár felállítására tett javaslatot, amit ugyan nem fogadtak meg, azonban ennek ellenére világosan látszik, hogy a közművelődés, kultúra ügyét valós társadalmi igénynek tartották még a kor konzervatív gondolkodói is.
A Viharsarok agrárszocialista mozgalma ilyen helyi olvasókörök köré szerveződött, a Dél-Alföld mezővárosaiban a feltörekvő parasztság mellett a birtok nélküli földmunkások is a művelődésen, oktatáson, önképzésen keresztül keresték a merev piac teremtette nyomorból a kiutat.
A Viharsarok mezővárosainak lakosai az olvasóköröknek köszönhetően gazdasági fejlettségüknél, erejüknél jóval jelentősebb kulturális tőkét halmoztak fel. Az írni-olvasni tudók aránya az ország legfejlettebb településeivel volt azonos. 1900-ban az írni-olvasni tudók aránya Szentesen 81,4 %, Szarvason 87,8%, Orosházán 87,3% , Békésben 83,5 % -ezek az arányok magasabbak, mint a komoly oktatási hagyományokkal rendelkező Debrecené, Pécsé, Temesváré.