"Tudom, hogy ötöst kaptam, de csak azért, mert szerencsém volt és jó tételt húztam..." - aggodalmaskodik okos és szorgalmas osztálytársunk az egyik különösen nehéz vizsgája után. Hiába tudja magáról, hogy pontosan eleget tanult, egyre csak azt érzi, hogy ő egy csaló, s ezért nem érdemli meg a jegyet, amit kapott. Tömören így ragadható meg az imposztor-szindróma lényege. Na, de mégis mihez kezdjünk vele?
Az angol impostor szó jelentése "hazug", "csaló", "szélhámos". Az erről elnevezett szindrómát 1978-ban diagnosztizálta két pszichológus. Paulina Clance és Suzanne Imes úgy jellemezték ezt az állapotot, mint az őszintétlenség és a hamisság indokolatlan, mégis gyakori megtapasztalását. A sikeres, értelmiségi nők körében (nem meglepő módon) különösen elterjedtnek találták a szóban forgó szindrómát.
Miért jó, ha tisztában vagyunk mindezzel? Nos, azért, mert ha efféle gondolatok és érzelmek törnek ránk legközelebb, akkor könnyedén felismerhetjük, s a helyükön kezelhetjük őket. Vegyük tudomásul, hogy ezekben az esetekben nem a valóságot, hanem az imposztor-szindróma egyes tüneteit tapasztaljuk csak meg. Azok márpedig könnyen tévútra terelhetik az észlelésünket. Ne feledjük továbbá, hogy egyikőnk sem tökéletes! Mindannyian követünk el kisebb-nagyobb baklövéseket, s mindannyiunkat gyötrik olykor az alkalmasságunkkal kapcsolatos kétségek.