Azt még a kisgyerek is tudja, hogy a mesemondás és mesehallgatás annak idején a falusi, paraszti közösségek szórakozási formája volt. A kollektív kukorica- vagy tollfosztások intézményei azonban már rég megszűntek. A népmeséket manapság jó esetben csak a gyerekek hallgatják, már ha egy felnőtt felolvassa nekik valamelyik - az eredetileg lejegyzett szövegekre nyomokban emlékeztető átírásokat tartalmazó - mesekönyvből. Épp ezért meglepő, hogy az elmúlt pár évben a mese visszatalált a felnőttek világába.
"Felnőtt emberek egyre többször és több helyen kifejezetten azzal a dedikált céllal gyűlnek össze, hogy közülük egyik-másik mondja, a többi meg hallgatja az élőszóban, szinte improvizálva előadott népmesét" - mondja Sándor Ildikó néprajzkutató, a Hagyományok Háza Népművészeti Módszertani Műhelyének vezetője, a Magyar Táncművészeti Egyetem docense. Szerinte a jelenség az 1970-es évek elején szárba szökkent táncházmozgalom hőskorához hasonlítható. Azzal a különbséggel, hogy akkor a még fellelhető hagyományt kutató folkloristák és a gyökereit kereső fiatal értelmiség budapesti egymásra találásáról volt szó, ma viszont nem kizárólagosan nagyvárosi jelenség, hogy közösségi terekben, kávéházakban, kocsmákban, művelődési házakban mesekörök szerveződnek.
Félreértés ne essék, ezeken az eseményeken még véletlenül sem egy Benedek Elek-féle válogatásból, netán valamely néprajzi archívum anyagából olvasnak fel egymásnak az egybe gyűltek. "Élőszavas, az itt és most varázsával, a hallgatóságot bevonva zajlik a népmesék újraalkotása" - fogalmaz a néprajzkutató, aki szerint a gondűzés és félelemoldás, a bajokon való felülkerekedés eszközeként használt közösségi szórakozás, az eleven és élő mesemondás ősi jelensége támad fel újra.