Az időnk vált az egyik utolsó igazán értékes és még értékesíthető erőforrásunkká. Épp ezért is megy olyannyira öldöklő harc a figyelmünkért: a fejlett országokban lassan már minden kereskedelmi szempontból értékes felhasználó az interneten van, így ezeken a piacokon bővülni már csak úgy lehet, ha ezeknek a felhasználóknak az idejéből és figyelméből sikerül minél többet lekötni. Ebben a küzdelemben minden egyes továbbkattintás, lejjebbgörgetés, egy megnézett videó után elinduló újabb videó megnézése sikernek számít, és rengeteg technológiai fejlesztés történik azért, hogy még nehezebb legyen otthagynunk az online felületeket: tavaly Shoshana Zuboff nagy hatású könyvében éppen arról írt, hogy a techcégek közötti igazi verseny már arról szól, hogy ki tudja pontosabban előre jelezni és alakítani a jövőbeli viselkedésünket.
A figyelemgazdaság [ld. még: link ] hátrahagyása egyáltalán nem adja magát könnyen: ma már elég pontosan lehet tudni, hogy a közösségi oldalak algoritmusai mögött mennyire tudatos tervezés lapul, melynek célja, hogy a figyelmünk újabb és újabb görgetésekben és frissítésekben horgonyozzon le. És semmi nem köti le úgy a figyelmet, mint a felháborodás és a félelem.

A tér rendkívül fontos eleme Jenny Odell koncepciójának, sokat ír arról, hogy párhuzamosan azzal, hogy hogyan terelődik át egyre több tevékenységünk az online térbe, hogyan veszítjük el fokozatosan azokat a közös hús-vér tereinket is, ahol még nem a fogyasztás logikája érvényesül. Könyvében a közparkok és a könyvtárak e tértípusok utolsó bástyái, és bemutatja azt is, hogy világszerte hogyan szorulnak vissza ezek a terek a kereskedelmi alapon szervezett terek javára.