Odell szerint mindannyiunk életében vannak pillanatok, amikor a figyelmünk ki-kiszakad a figyelemgazdaság uralma alól. Például amikor először járunk egy külföldi városban, és még minden szokatlannak, idegennek hat. Ekkor még megbámuljuk az épületeket, az embereket, úgy csodálkozunk rá viselkedésekre, ahogy otthon soha nem tennénk.
Ez a fajta nyitottság persze nem lehet a mindennapjaink állandó kísérője, olyankor ugyanis általában célirányosan mozgunk, ráadásul ismerős terepen, sokkal kevesebb esélyt adva a figyelmünknek, hogy megakadjon valamin. De Odell szerint ez nem egy teljesen fekete-fehér helyzet, és tudatos gyakorlással lehet segíteni azon, hogy az ismerős környezetben is új ingerek érjenek.
Ehhez olyan trükkökre van szükség, minthogy adj feladatot a figyelmednek: egy ismerős környéken tűzd ki célul, hogy megfigyelj valami olyan jelenséget, amivel eddig sosem foglalkoztál. Vagy a villamosra felszállva figyeld egy kicsit, hogy az emberek hogyan bánnak a telefonjaikkal. Kezdd el megismerni azoknak az utcáknak és épületeknek a történetét, ahol mindennap megfordulsz. Hasonló felvetések ezek, mint amit mondjuk a céltalan városi sétálás képviselői vagy a tavaly megjelent. cinikus fiatal felnőtteknek készült társasjáték alkotója állít, és melyek lényege, hogy amit nap mint nap észlelsz, az nem a világ körülötted, hanem csak az a része, amit beengedsz belőle.
Odell könyve a kíváncsiság szabadon engedésének fontosságáról szól. Ez az a gyerekkorban még magától értetődő képességünk, amely folyamatosan a már ismert és a még nem ismert közötti határt feszegeti, és aminek nagyon fontos tulajdonsága, hogy rajtunk kívülre mutat. A zárt megértés helyett egy olyan külső világ felé nyit, melyet soha nem tehetünk teljesen magunkévá. Egy olyan világ felé, amely mások által is lakott. Ha komolyan vesszük a könyv tanácsait, akkor elkerülhetetlenül bele fogunk ütközni mások életébe is.
Odell sokat idézi Rebecca Solnit A Paradise Built in Hell című könyvét (melyről nemrég magyarul is megjelent egy alapos cikk), melyben természeti katasztrófák túlélői beszélnek arról, hogy a hirtelen bekövetkező káosz hogyan kovácsolta össze a helyieket, hogyan lettek az addig egymásról jóformán tudomást sem vevő szomszédokból (jellemzően persze a nők irányításával) egymásnak segítő, az élet alapvető feltételeit biztosító közösségek.
Szerinte az a felismerés, hogy milyen sok mindent észre se vettünk eddig, alázatra tanít és megtanít minket odafigyelni másokra.