Hogyan lehet a stratégiai előnyök fényében kimutatni a hozzáadott értéket? A sok könyvet olvasó kislányokkal foglalkozás a könyvtárban is látványos eredményeket hoz. De a nulla könyvet olvasóból évi egy könyvet elolvasó hátrányos helyzetű gyerek esete nagyobb társadalmi (és személyes) haszon. És persze, sokkal nehezebb is. Nincs is nagyon hír róla. (MG)

(L. Ritók Nóra gondolatai, előző rész: Indikátorkényszer helyett - Sikersztori?! - Ott nem nyúltak le a szegénység mélységébe link ) Ha csak az iskolára fókuszálunk, akkor ami otthon van, az leamortizálja az iskola hatását. Megnéztük, amikor még csak az oktatásban dolgoztunk, hogy hány gyereknél sikerült életstratégiaváltást elérni a generációs szegénységből, és az jött ki, hogy nullának. Ez arra mutatott rá, hogy nem elég a jó iskola, mert a kultúrkörök mások. Minden családnak van kultúrköre, az intézményrendszernek is van egy központilag irányított kultúrköre. Ha nincs metszéspont, akkor nincs hatás. Lehet, hogy az iskola hatna valamit, de aztán a gyerek hazamegy, és ott teljesen más az üzenet. Ha a rendszer nem fókuszál a családi háttérre, ha nem kezdi el a szülőknél bepótolni, amit nekik sem adatott meg gyerekként, nem próbálja munkához juttatni, a túlélési stratégiáikat visszaszorítani, akkor az oktatás magában nem fog hatni. És az iskolában is kulcskérdés a mentorálás. A mi pedagógusaink nemcsak a 45 perces órákra koncentrálnak, hanem szociális munkát is végeznek. Ismerik a gyerekek családi hátterét, tudják, kik azok, akik generációs szegénységben élnek, ahol minden gyerek traumatizált.

BI: Minden egyes gyerek traumatizált?
RN: Igen. Ennek két vetülete van. Az egyik, hogy a szülők maguk is traumatizáltak, és egy traumatizált szülő nem tudja nem traumatizálni a gyereket, mert nincs meg a szülői tudatosság, és nincs meg, hogy önmagát értse. A másik pedig a lakhatási szegénység, a zsúfoltság, a létbizonytalanság. Itt bejön a biztonsághiány, az élelemhiány, az egyik napról a másikra élés, és máris ott vagyunk a túlélési stratégiáknál. De ezt sem lehet megoldani úgy, hogy az állam ad egy gyönyörű, összkomfortos lakást, hogy költözz be. Mert akkor azok a családok, amelyeknek nincsenek önfenntartási képességeik, nem fognak tudni élni ezzel a lehetőséggel. Elégetik a parkettát, leamortizálják a lakásokat, leszedik a csapot. Ahol esetleg sikersztori van, ott nem nyúltak le ennyire a szegénység mélységébe. A szegénységnek sok szintje van, és az állami rendszer mindig a tetejéről próbál sikert felmutatni, miközben a mélység ott maradt, azt az emberek nem látják.