A cikk a könyvtárbezárásokkor felmerülő dühről, bánatról, gyászról szól. Amikor a könyvtárosok egy jó ügyért harcolnak, mégis veszítenek. Meredith Schwartz szerző szerint bánatunkat nem könnyű nyilvánosan kifejezni. A gyász, noha enerváló és kimerítő, ugyanakkor empátiára is késztet. A szerzőt elszomorította, hogy a választások napján azért ítélték el a Jamestown-i Patmos könyvtárt, mert kiállt az LMBTQIA+ könyvek mellett. Cikkében olyan megszokott dolgokat gyászol, amelyek mégis mindenhol egyedeik: pl. a meseórákat, a tiniket, az új amerikaiakat, akik ott tanulják meg az állampolgárság igénylését, az elbocsátott munkásokat, akiknek segítenek új munkahelyet, egészségbiztosítást találni vagy az időseket.

A könyvtárak léte / nemléte megváltoztatja az életet. A könyvtári érdekvédők egyre részletesebben gyűjtik e változások érzelmi következményeit. Az is, hogy mi lesz, ha a könyvtárak elvesznek vagy kiürülnek: a) alulfinanszírozás miatt, mint az Egyesült Királyságban; b) az ideológiai kampányok miatt, mint amivel az LMBTQIA+ és BIPOC tapasztalatokat képviselő könyvek, kiállítások és programok ellen az Egyesült Államokban próbálkoznak. Meghatóan tudják dokumentálni azoknak a történeteit, akik elvesztették könyvtáraikat. Ilyeneket mutat be az Amerikai Könyvtári Szövetség Könyvtárakat Átalakító Közösségek című programja link . E történetek az érdekérvényesítés mérföldkövei lehetnek. E történetek nélkül azt kockáztatjuk, hogy azt a világ válik normálissá, ahol nincsenek közkönyvtári szolgáltatások, s így egyre kevésbé várják el azokat.

A statisztika önmagában sohasem megmagyarázza, mit veszítünk, ha nincsenek könyvtárak. A számokat össze kell vetni az emberek életére gyakorolt érzelmi hatással és a veszteségről szóló történetekkel. A veszteség a könyvtári dolgozókra is hat, melyet szintén meg kell osztanunk. A halálos fenyegetésekkel, zaklatással szembesülő munkatársaknak maguknak kell megítélniük, hogy mennyire biztonságos gyászuk megosztása. Ha biztonságban érzik magukat, fontos, hogy ne csak a látogatóik veszteségével foglalkozzanak, hanem azokkal is, akik korábban segítettek nekik, de most már nem tudnak. Nagyon fontos, hogy az ilyen dolgozók érezzék: látják, támogatják őket. (Ref.: Szabó Eszter)