A KIT vagy 10 éve megszólaltatott könyvtárelhagyó szakembereket - "menekülteket". A minap egy friss esettel találkoztunk. Egy nagy hazai közkönyvtár volt munkatársa mesélte:
"...És egy idő után gyakorlatilag nem volt munkám. Ott ültem, mindenféle tudással felvértezve, és annyi volt a feladatom, hogy reggel szerkesszek meg egy Excelt. Ez igénybe vett a nyolc órámból körülbelül hat percet, aztán vártam, hátha lesz valami. Én... nagyon nehezen bírom, ha a munkaidőm tétlen. Inkább túlórázom magamtól akár napi négy órát is, ha szeretem, amit csinálok, mint hogy csak úgy üljek. Rühellek unatkozni. Emellett azt is nehezen viselem, ha az adott dologhoz kevéssé értők, de vezető pozíciójuknál fogva mégis fontosabb egyének szava akadályozza a munkát. Ezt meg az igazságérzetem nem bírja. Meg a semmim se.
E kettőnek köszönhetően sajnos olyan testi-lelki bajaim jöttek elő, amik még soha, de nem terveztem velük kísérletezni. Meg kellett onnan lépnem, mert nagyon súlyos következményei lettek volna, ha maradok. Annak ellenére is, hogy a kollégáimat imádtam (de tényleg), a közvetlen főnökségemet is imádtam (de tényleg!), és jólesett kimondani mindig, hogy könyvtáros vagyok és közben még ez, meg az, meg amaz.
Nem zavart a fizetés sem. Ketten vagyunk [párommal], így elvoltam.
De ott kellett hagynom ezt a helyet, mert beleőrültem volna, szó szerint.
Most olyan munkahelyen vagyok, ahol nincs idő lazsálni. Könyvek között élek, van benne egy kis monotonitás, épp annyi, amennyi kell, de kreatív is, és sokszor elég ad hoc (amit mondjuk nem szeretek annyira, de megférek vele, és már csak röhögök rajta).
A kollégák azért még mindig hiányoznak. :) (név a szerkesztőségben)