A világon három nagy iskola, modell ütközik össze, attól függően, hogy melyik országról és kontinensről beszélünk. Észak-Amerikában úgy tekintenek az adatra, hogy az a cégekké. Az, hogy egy Facebook, egy Google Amerikában nőtt nagyra, annak nem csak az az oka, hogy nagyon okosak az amerikai mérnökök, hanem az is, hogy ott sokkal rugalmasabb környezete van az emberekről gyűjtött adatok felhasználásának. Ennek az a mentalitás is az alapja, hogy a cégek arra használják az adatokat, hogy jobbá tegyék a működésüket. Amikor Donald Trump-ot amerikai elnökké választották, akkor az első törvénycsomagjában volt egy olyan törvény is, ami arra adott engedélyt a telkócégeknek, hogy a felhasználóik internetes viselkedését kvázi áruba bocsássák. Mit is jelent ez valójában? Attól félünk 2020-ban mindenhol a világon, hogy a Facebook és a Google mennyi mindent tud rólunk. Miközben ennél többet csak az internet szolgáltatónk tud rólunk, például, hogy én mit nézek a mobilnetemen vagy az otthoni netemen, azt a Telekom pontosan tudja rólam. Azzal, hogy ezeket az adatokat áruvá tették Amerikában, már tényleg mindent el lehet mondani az egyénről. A javaslat mindenféle tüntetés, ellenzés, felháborodás nélkül ment át a döntéshozókon.
A másik oldalon van Kína és barátai a klubban, akik azt gondolják, hogy az adat az államé. Az a scoring rendszer, társadalmi kreditrendszer, amit Kína működtet és amivel az állampolgárait próbálja minősíteni, az abból adódik, hogy rengeteg adatot birtokol róluk. Ezt segíti továbbá, hogy Kínában nagyon sok technológiai cég állami tulajdonban is van.
A harmadik modell ránk jellemző itt Európában, hogy megpróbáljuk az önrendelkezés jogát minél közelebb tartani a felhasználóhoz. A GDPR rendelet ennek a legutóbbi törekvése, hogy próbáljuk meg az adatok feletti rendelkezés jogát a cégek és az állam helyett minél közelebb tudni az egyénhez.