A már a német egyesülés előtti időkben hanyatlásnak induló városban az ipari termelés gyakorlatilag megszűnt, a lakosság azóta tömegesen a nyugati tartományokba vándorol, még a városközpontban is százával állnak üresen a lakások. Mindennek tetejébe leégett a városi könyvtár, és a helyi tanács lemondott az újjáépítéséről. Ekkor lépett színre a lipcsei Karo építésziroda, amely a város egyik végképp lepusztult negyedében, amelyet az architektur aktuell sommásan a posztindusztriális Pompejiként jellemez, egyhetes műhelymunkát szervez a helyi lakosoknak -- felnőtteknek és gyerekeknek --, hogy végiggondolják, közösen megtervezzék és 1:1 léptékben, ideiglenes formában felállítsák azt a könyvtárat, amelyre szükségük van. A helyi italkereskedő által rendelkezésre bocsátott ezer sörös rekeszből felépült az éjjel-nappal mindenkinek hozzáférhető, szabadtéri kölcsönkönyvtár, amelynek egyre gyarapodó állománya a helyi lakosoktól érkezik. Az ideiglenes épület hivatalosan csak két napig állt, de a polgári kezdeményezés még két évig folytatódott, s a polgárok maguk működtették s tartották fenn könyvtárukat. Ennek láttán a szövetségi költségvetés a helyi építésügyi hatóságon keresztül megfinanszírozta a polgárok egyesületének könyvtárát, amely végül betonból, fából és egy 1960-as évekbeli Horten-áruház újrahasznosított alumíniumhomlokzatából épült fel 250.000 euróból. A betonlábazatot a legjobbnak ítélt salbkei graffitisek tagjei díszítik. A könyvtár továbbra is a helyi lakosok kezelésében működik.