Kivételszámba megy, ha egy könyvtáros tervezett vagy folyamatban lévő projektjéről nyilatkozna. A legtöbben csak akkor lépnek a nyilvánosság elé, ha 1. vége a projektnek és 2. sikeresnek is bizonyult. Amiben az a gond, hogy a projekt közben szerzett tudás csak időeltolódással osztódik meg - ha egyáltalán.
Úgy tűnik, hogy az információmegtartás szokása a (szervezeti) hierarchiával egyenes arányban erősödik. Minél inkább partnernek érzik egymást a felek, annál inkább nyitottak egymással. A merev hierarchia ugyanis bünteti a tévedést. S bár minden szervezetben van tévedés, a lapos hierarchiában nem eltussolni igyekeznek, hanem közösen tanulni belőle (vö.: tanuló szervezet). A hazai könyvtárakban tapasztalt tünetek tehát kevésbé versenyképes mintát mutatnak.
Nem mintha vigasztaló lenne, de így van pl. az USA hadseregében is. Ugyanazon okoknál fogva: "A túl óvatos [titokvédelmi] besorolások fő oka az, hogy az osztályozást végzők biztosra akarnak menni, rettegnek a tévedésektől, a lefokozástól vagy büntetésektől, ezért inkább felfelé minősítenek, még ha nem is muszáj. Ha túl szigorúak, abból nem lehet baj, bár az információ gyakran használhatatlanná válik. Ha viszont csak egyszer is tévednek, akkor súlyos következmények elé néznek, és persze nemzetbiztonsági kárt is okozhatnak, ez kétségtelen. A legbiztosabb módszer tehát, ha mindent titkosítanak."

Mit lehet tenni a titkolózás kultúrájának oldására?
1. vezetői példamutatás: a felettesek beszámolnak terveikről, sőt, esetleges tévedéseikról (elsőre talán meglepő, de ez az eljárás - tényleges teljesítmény esetén - éppenhogy növeli a vezetővel szembeni bizalmat)
2. a részvételi létra megismerése és lépés rajta (talán láttál már olyan kontultációnak nevezett eljárást, amelyben a bevontak hangja lényegében nem mérvadó... (a részbételi létra szintjeit ld.: Részvételi létra - melyik szinten állsz könyvtáradban? link )
3. tényleges bevonás gyakorlatának terjesztése: rendezvényeken pl. tudatos interakció generáása, elfelejtve azt a gyakorlatot, hogy míg az előadók elhúzzák az időt, a beszélgetésre nem marad idő, vagy marad valamennyi idő, de az előadók ösztönösen nem hagynak helyet a diskurzusnak. Vagy: a vezető kommunikálni kezdi a döntéshozatali folyamatot, amelyben láthatóvá válik az alapos munkával járó kísérlezetés, és a tanulás feltételének számító kisebb-nagyobb tévedések - és persze eredmények is. (MG)