Ha úgy tesszük fel az állomány kérdését, lineáris felhalmozás vagy spirálisan haladó megújulás, azaz végtelenbe növekvő könyvhalmaz vagy tervszerű, tudatos selejtezéssel rendszeresen megújított köz- vagy bármilyen típusú könyvtári gyűjtemény, sőt önmagát meghatározott mennyiségi korlátok között tartó állomány, akkor alighanem mindenki a második opciót választja. Hiszen manapság éppen a technikai eszközök fejlettsége válthatja valóra a hatásos könyvtárközi együttműködés évszázados álmát, a könyvtárak közötti funkciómegosztás realizálását, s különösen a sokszor nyomasztó archiválási funkció célszerű gyakorlását hazai és nemzetközi szinten egyaránt. Miért szembesültünk (vagy jelenidőben kellene fogalmaznom?) mégis újra meg újra a túlduzzadó állományok problémájával? Pontosabban: miért nem voltunk (vagyunk?) képesek kordában tartani növekedésüket? Valószínűleg több ok és érv szinergikus hatását fedezhetjük fel. Hadd soroljam fel néhányukat, rangsorolás nélkül:
- a könyvtáros szívesebben gyűjt és megőriz, semmint kivon és megsemmisít;
- 'jó, ha megvan, s nem kell könyvtárköziben kérni';
- több munkával jár a kivonás, mint a beszerzés;
- rendkívül bonyolult a selejtezési eljárás (legalábbis legjobb emlékezetem szerint);
- ne sérüljön meg a gyűjtemény egysége és a gyűjtőköri szabályzat;
- van még helyünk;
- a megnövekedett állománnyal lehet érvelni nagyobb épületért, több munkatársért;
- annál tekintélyesebb a könyvtár, minél testesebb;
- a túlzottan nagy állomány bocsánatos bűn, de a könyvkivonás könnyen halálos lehet; stb. stb. (Papp István cikkének részleteit a szerző engedélyével közöljük. A 2009. máj. 10-i előadást a 3K 2009/8. száma közölte. A cikk a 3K oldalán márciustól lesz olvasható.)